2015. július 24., péntek

S védj meg minket a kísértéstől...

Gyerekszemmel, amennyit láttam és főleg hozzá gondoltam, bazira irigyeltem a svédeket, mert ahogy megtanulnak beszélni, máris tudnak svédül, és bár nincs trópusi hőség nyáron, mégis megérik a mangó, mert tele van velük az összes matvaror… 14 fokban már flip-flopot húzhatnak, amikor én még bőven a neonszínű kötött csősapkámban égek, folyton svéd gombasalátát és ikeás húsgolyót falnak, míg én paprikás csirkét... A szülők meg… hát azok tök jó fejek mind , mert egyrészt marha viccesen nevezik el a gyerekeket, mint például Ulla-Gulla vagy Lill-Para, másrészt még számomra is szórakoztató verseket írnak csimótáikról. Az ovi végére minden hipófej folyékonyan beszél angolul is, később viszont ha ki kell vonni 87-ből 12-t, akkor komótosan előveszik a zsebük mélyéről a számológépet, megműveltetik az eszközt, és ezért cseppet sem érzik magukat szarul. Ja, meg a tejföl szőke hajú gyerekek pille könnyű hajában azonnal megtalálják a tetveket, nem kell órákig turkálni a védőnőknek. Zsebkendő helyett simán a földre kuláznak és bárhol hangosan böföghetnek szégyenérzet és tockos nélkül. Így láttam gyerekként. És hogy ma, felnőttként miként látom mindezt? Természetesen már teljesen másképp, felnőttesen, éretten. Jaj, erről eszembe jutott, hogy milyen az egyszerű svéd kapus? Csak áll a kapuban és véd…

2015. július 14., kedd

Fészbuk felhasználók típusai (részlet)

FENT VAGYOK ELVILEG, DE RITKÁN LÉPEK BE: 
Cöhhh, háppersze. Mégis akárhányszor találkozunk, mindig képben van, hogy mit osztottam meg legutóbb, pontosan tudja, milyen ízű volt a gyerekem szülinapi tortája és hogy nézte is, hogy szerinte jól elkúrták rajta a marcipánt, mert kicsit sem hasonlított egy sakálhoz. Amikor jeleztem, hogy az amúgy egy dalmata volt, akkor közölte, hogy nem érti, mások miért éreznek kényszert, hogy nyilvánosan hozzászóljanak a privát fotómhoz. Ő ezt sosem tenné. Értem. Még szerencse… Ez a felhasználó sunyi módon megbújik egy alap profil mögött, ahol általában nincs profilkép sem, vagy ha mégis, az valami tök fura és hozzá nem illő infantilis fos. Lóhere, cuki cica gombolyaggal vagy szivárványos szűzmária… jesszus, haggyukmár… Sosem lájkol, pláne nem oszt meg, bejegyzéseket sem ír, mégis látható, hogy óránként (ha nem percenként) fent van az oldalon és vélhetően ismerősök fotóit, bejegyzéseit nézegeti, amelyről magában (és/vagy a családja örömére) véleményt alkot, majd ezekből táplálkozik, mert ő így éli közösségi életét. Köszönjük meg ezt neki.
FENT VAGYOK, DE SOSEM NÉZEM:
Tényleg fent van és tényleg sosem nézi. De akkor minek van fent???? Ilyenekre szokta mondani Sz. (6,5) lányom: Ezek az élet nagy kérdései, Anyám.
MINDEN SZART LÁJKOLÓ:
Ő az, aki vagy marhára ráér vagy egyszerűen ennyire széleskörű az érdeklődése, mert ez is lehetséges, csak mert én nem vagyok ilyen, azért ez még egy létező jelenség? Ja, nem, pont a végén. Szóval a típusba tartozó személy válogatás nélkül kedveli ismerősei fotóit, bejegyzéseit, függetlenül annak témájától, tartalmától vagy szélsőségességének fokától. Dagadó mellekkel azt gondolhatnánk, hogy ez a személy tökre bír minket, ezért lájkolja a cuccainkat, de nem. Mert a következő személyes beszélgetésnél simán megkérdez egy olyan témakörről, amiről bár fingom nincs, de múltkor legalább 35 mondatot írtam róla, amit ő perrrrsze, hogy belájkolt, akkor joggal gondolhatom, hogy tehát el sem olvasta baszki, szóval a lájk nem is nekem és az írásomnak/fotómnak szólt. De akkor miért kell????
SEMMIT SEM LÁJKOLÓ:
Ismerek olyat, aki folyton feltolja a csimótáiról készült fotóit vagy bejegyzéseket írogat és persze elvárja, hogy azt jó sokan lájkolják, de a hálátlan mocskos korcs csak fényévente egyszer veszi a bátorságot és lájkolja mások fotóit, bejegyzéseit, amikor éppen jó a kedve vagy van egy kis időm végig szaladni az elmúlt napok eseményein vagy mert olyat látok, amit tényleg érdemes...
CÉLZOTTAN LÁJKOLÓ:
Ez egy nagyon szűk réteg. Ők azok az ismerősök, vagy már barátok, akik tényleg kedvelnek. De tényleg. Mert tudatosan lájkolnak, majd későbbi beszélgetések során visszautalnak rá, nem lehet kifogni rajtuk, emlékeznek, érdeklődnek, tetszenek nekik a fotóid és az, aki vagy és amit képviselsz ezen a közösségi felületen, sőt, néha még meg is osztják a gondolataidat másokkal. És csak egy-kettő közülük az, aki pontosan tudja, hogy ez nem te vagy…

Aktuális politikai helyzetjelentés, avagy emberek -e vagyunk -e még -e?

Persze, hogy péntek délutánra meg már leszakadt az ég… Bazi nagy pesti zuhi, én meg naná, hogy késésben voltam, ugyanis – szokás szerint – eltököltem az időm otthon a melómmal, szóval rohannom kellett a gyerekekért, ha nem akartam, hogy vadidegen családokkal töltsék a hétvégét. Nem találtam egy nyomorult esernyőt sem, így egy hirtelen, de kevésbé magabiztos mozdulattal a fejemre tekertem egy romamintásnakkinéző Prada kendőt és az itthoni papucsomban nekilódultam innen-onnan összeszedni a család néhány, önmagát ellátni még képtelen tagját. Hédit szedtem fel elsőnek a bölcsiből, akinek a látványa elsőre kissé sokkolt, a bal szeme ugyanis teljesen össze volt ragadva. Mondtam is neki, hogy ha van kedve, hétvégén kereshetünk valahol egy Kölcsey életrajzi film castingot, csak hogy legyen zsebpénze Tobrexre. Ezen túllendülve autóba be, át az óvodába, ahol Szofi csak a szokásos stílusát hozta. A szandálba kényszerített zoknija elöl félig kilógva, sártól csimbókosan sírdogált a lábbeli első részében. A testén ezen kívül fellelhető ruházat nagy része – a nem rendeltetésszerű használatból eredően – eredeti pozíciójától teljesen eltérő helyen foglalt helyet, és ezzel mindent elmondtam. Nem baj, autóba be, indulás hazafelé. De jajj, muszáj lesz megállnunk egy molkéért, így egészen odáig próbáltam győzködni Szofit, hogy legyen már kedves és belátó, a saját érdekükben maradjanak az autóban, ameddig elintézem a péket. Ez természetesen nem hozott eredményt, így fogtam a félszemű Hédit és a hónom alá csaptam, mellettem meg Szofi battyogott a fentebb részletezett, nem éppen egy édes kislányt idéző kinézetével. Beértünk a pékségbe, csak mi voltunk, hálaazég, hamarabb végzünk. A buta arcú eladó fruska kezdettől tök furán nézett, ez egyértelműen feltűnt. Mindegy, gondoltam, kértem gyorsan egy kenyeret és próbáltam kikutatni a pénztárcámból az érte járó aprót. Ki is tettem a pultra pár pénzt, de közé keveredett a múltkori utazásból néhány fém frank, így egy „Jajj, ez nem forint, bocsi” felkiáltással visszavettem a frankokat és tettem helyére forintot. Valami elképesztő undorral az arcán vette el a pénzt és adta ki a kenyeret, a köszönöm és viszlát onnantól nem hagyta el elhasznált, herpeszes száját, de tény, hogy nem is vártam el. Betuszkoltam a gyerekeket a kocsiba, de láttam, hogy Hédinek hiányzik az egyik szandálja, ami – visszanézve – szomorúan hevert a pékség ajtajánál. Visszasuhantam érte, éppen hajolok le, amikor hallom, hogy bent éppen rólunk beszélgetnek, hogy ezek a rohadt, koszos menekültek már a mi kerületünkbe is beférkőztek…

Ébredések

30 éven aluliaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott.
Kétség, reményvesztettség, keserűség… Bizakodás, befogadás, remény… Érzések. Egytől egyig. Érdekességük, hogy minden ember privát „tárolójában” megtalálhatóak. A kérdés csak az, hogy életünk egyes szakaszaiban melyik halmazban foglalunk helyet, illetve képesnek érezzük –e magunkat arra, hogy adott esetben – önmagunkat megvédve – rövid időn belül átballagjunk a másik csoportba…
Eddigi életem során szerencsésnek mondhattam magam, mert nem voltam huzamos ideig a sötét oldalon. Szerelmi csalódások, barátság-felbomlások, súrlódások vagy éles konfliktushelyzetek sorra váltották egymást, de valahogy mindig úgy alakult, hogy igen hamar megenyhültek irányomba azok, akik előtte valamiért „ütöttek”, szinte rögtön jött másik szerelem, újabb barátságok, amiket akkor sokkal szebbnek és jobbnak láttam, mint annak előtte bármelyiket. És én, a szerencse lánya szépen-lassan meggyőztem magam, hogy a sötét oldal vagy nem is létezik, de ha mégis, akkor az csak egy eszköz a gyenge embereknek arra, hogy ne kelljen másokkal beszélgetniük, vagy hogy ingerszegény környezetük lévén mások figyelmét kiharcolva sajnáltathassák magukat. Én így láttam ezt gyerekként és nem sokban különbözik a véleményem ez idáig sem. Talán annyival bővült, hogy nem csak elsasszézom a jelenség mellett, hanem állandóan keresem a választ és a lehetőséget arra, hogy megértsem, elfogadjam azokat az embereket, akik látszólag megkeseredetten élik mindennapjaikat és csak a fájdalom és a kétségbeesés jellemzi ábrázatukat, mondanivalójukat. Segíteni szeretnék nekik, hogy igenis lendüljenek már túl azokon a valós vagy vélt problémákon, hiszen ha én is látom, ők miért nem látják, hogy az élet tényleg szép és a nap mindig süt a felhők felett és ha ma rosszabb is, holnap biztosan jobb lesz, és még sorolhatnám…
Valahogy hajlamosak vagyunk arra, hogy a világ egyes magától értetődő társadalmi jelenségeit vagy homószapiensszé fejlődésünk nem kívánt velejáróit figyelmen kívül hagyjuk, mondván ez velünk úgysem történhet meg, mert mi prevenciós ágyban alszunk, egészséges életmóddal takarózunk, sőt, még a kispárnánk is protekcióval van kitömve. Nyilván ezt így kell gondolni, nem is vitatom, mindaddig, amíg egyszer csak arra nem eszmélünk, hogy bizony befurakodott az intim szféránkba és homlokon csókolt a baj, és akkor jön az, hogy átértékeljük mindazt, amit eddig gondoltunk az életről és annak körülményeiről…
De ha már itt van, kínáljuk hát ülőhellyel, és bár titokban reménykedünk, hogy nem marad sokáig, mégis azon nyomban a figyelem középpontjába kerül, tálcán hordozzuk neki a legdrágább ételeket és italokat, a legpompásabb ellátást kapja és az sem esik nehezünkre, hogy ezért – önként és dalolva – mindenről lemondjunk és átengedjük neki. Tesszük ezt azért, hogy őfelsége, a baj, látva, hogy mi mindent megteszünk és ennél többet ő sem kívánhat, megköszönvén a szíves fogadtatást mielőbb tovább állhasson, el innen, máshová, bárhová, ami nem itt van, nem köztünk, nem bennünk…
Nekem most jött el az életemben az, hogy nem csak hirdetnem, de nekem is kitartóan hinnem kell abban, hogy az élet nem csak fehér vagy fekete, és nem is csak a szürke árnyalataiból áll. Hogy van holnap, holnapután és azután, de azért tenni kell. A kipárnázott szék nem a miénk, az a bajé, mi nem süppedhetünk bele, ez az ő privilégiuma. Aztán persze ha felállt belőle, megpihenhetünk utána mi is, de addig tegyük a dolgunkat, mert a baj figyel és ha restek vagyunk még arra is, hogy saját helyzetünket helyre billentsük, akkor könnyen megszokja úri helyét és esze ágában sem lesz tovább állni…
Epilógus
Mint egy marionett bábu, úgy kezdek minden reggel táncolni és sosem tudom előre, hogy a sors keze merre mozgatja a végtagjaimat és hogy aznap éppen milyen színdarabhoz kell a megfelelő koreográfiát kitalálnom. Most jobbra, nem, balra, vagyis inkább ülj le, nem, állj fel, most pörögj, táncolj, most feküdj le, áh, te elromlottál, nem is kellesz, zsupsz a sarokba… és már repülök is, könnyen, simán, mint egy papírrepülő. A lábam a nyakamban, a karom kitörött és le is kopott a festés az arcomról.. De még itt vagyok és élek! Mert ha már én magam is elhiszem, hogy csak egy tehetetlen, elrontott bábu vagyok, akkor bizony ott is maradok örökre, végérvényesen elmúlok és talán már soha, senki nem fog emlékezni arra, hogy valaha ott jártam…

A remény ráncai

Állok a nagyítós tükör előtt és nézem az arcom. Hosszan vizsgálom. Most megtehetem, mert egyedül vagyok. Lássuk csak… Nna, ez a ránc még nem volt ott a múlt héten. És ez sem. Vagy tán mégis? Nem emlékszem. Nézd már, a szemhéjam teljesen rácsúszott a szememre. Eddig észre sem vettem. Tehát már sminkelni sem fogok tudni olyan szépen, mint régen. Nincs már helye. És a fogaim is, jééé, kezdenek áttetszőnek tűnni. De fura… A nyakam is ráncos és a bőröm megereszkedett. A hajam pedig… egyre ritkább.
- Félelmetes, milyen gyorsan öregszem. – állapítom meg, majd visszacsúsztatom a tükröt a megszokott helyére, be, a sötét lyukba és úgy döntök, most egy darabig nem húzom elő újra. De még mielőtt megjelenhettek volna a reménytelenség újabb mély és csúnya hegei arcomon, megcsörren a telefonom. Apu az. Végre…
- Hogy vagy? Mondj bármit, csak beszélj hozzám!
- Hétvégére talán hazaengednek. – motyogja halkan.
Boldogan sírok. Plusz egy ránc az arcomon. De kit érdekel? Valahányszor tükörbe nézek majd, tudni fogom, hogy ez itt, ez a vékony vonal a szám sarkában, ez a remény ránca…

2015. február 24., kedd

A mantra ereje

Sajnos még nem készült el a saját tervezésű pólóm várótermi verziója, de már nagyon várom. Igen, megint megtalált egy. Ülök a 178. sorszámommal és azt figyelem, ki hogyan furakszik a másik elé, milyen kifinomult módszerekkel dolgoznak, ki jött előbb, ki jött később, hogy a vitás helyzeteket (szakmámból eredően) ha kell, annak rendje és módja szerint a lehető legobjektívebben el tudjam rendezni, win-win-re törekedve. Miközben lelkesen végzem az önkéntes munkám, bejön egy öregasszony és bár van jó pár hely – tényleg, tágas és szép új nagy várótermet építettek nemrég – a nyanya persze, hogy a mellettem lévő húszcentis kib*szott szűk placcra bírja bepréselni az amúgy méretes nagy p*csáját. Vettem egy mély lélegzetet és befelé jó erősen mantráztam, hogy márpedig kivételek léteznek, igenis léteznek, vannak, jelen vannak, és nekem ebben kell hinnem. Deeeee nem. Nem léteznek. Ez szinte az első másodpercben kiderült, ahogy befészkelte magát és a jobb könyökével finoman orrba kormányozott, majd elnézést sem kérve ugyanezt megtette még egyszer, majd még egyszer. Hát hány extra réteget tetszett felvenni ma 11 fokban, komám asszony!? Próbáltam volna arrébb csúszni, de mellettem már egy k*va nagy eukaliptuszfa volt és ha koala volnék, boldogan másztam volna fel rá, vissza sem nézve, de… nem vagyok. Így maradtam. Tűrtem. Cirka 5 perc után sikerült minden réteget lebontania magáról és talán az elhelyezkedése is véglegesnek tűnt. Mindezen túl is tettem magam azonnal, de akkor jött az, amitől a legjobban féltem. Megnyalta kétszer a szája szélét, szépen, komótosan, hallottam, ahogy a vízhiányos, rúzstól csimbókos ajkai összetapadnak és elkezdenek nyílni és…….. igen. Feltette az első kérdését. 
- Tudja aranyos, ki volt az utolsó? 
Én, mint aki csak részben normális, gondoltam, ez hátha bejön:
- Az utolsó Mohikán? Hehehehehe (idétlen nevetés)
Félrebillentette kicsit a fejét, de nem tágított.
- Ki után következem, kedveském? – kérdezte megértő mosollyal.
- Jaaa, a zöld öltönyös, állandóan fésülködő, 80 körüli, hideg ekcémával küzdő idős úr után úgy 2 óránál.
- Köszönöm. – mondta mosolyogva, majd kinyitotta a retiküljét és elővett egy könyvet.
Mi???? Ezt nem hiszem el. Nincs több kérdés!? Semmi kórtörténet 957-től kezdődően? Meg tanácsok gyereknevelésből? Időjárási előrejelzések vagy piaci árfolyam a répáról-kelbimbóról? Wtf????
Hát, ezt is megértük. Boldogan húztam ki magam és dőltem hátra egyszerre. Elismerő mosollyal néztem újra oldalra arra a hölgyre, aki ezáltal egy csapásra szimpatikussá vált. Aztán ahogy teltek-múltak a percek, annyira unatkoztam, hogy gondoltam, beszédbe elegyedek vele. Megkérdeztem, mit olvas, mi a problémája, merre lakik, gyalog jött –e és hogy képzelje, én már harmadszorra jövök az elmúlt két hétben, mert nem sikerül meggyógyulnom ésatöbbi… Most, hogy visszagondolok, szerintem k*vára idegesítettem. :-)


2015. február 16., hétfő

Egy vállalati farsang margójára...

A már jó előre beharangozott és a PR-os/marketinges kollégák mókás(nak gondolt) transzparenseivel reklámozott vállalati farsang az év egyik legjobban várt eseménye egy cég életében. Ezt jellemzően csak a karácsonyi parti múlja felül, ám arról majd annak szezonjában ejtek szót. De most itt a Farsang, áll a bál, keringőzik a kanál, vagy valami ilyesmi… 
Mindenki készül rá, lázasan kutat a jelmezötletek között, a munkaidő nagy részében legális klikkesedés tapasztalható a folyosókon, az étkezőben, a mosdók környékén, vagy csak egy-egy kreatívabb kolléga számítógépe előtt. Mindenki arcán őszinte mosoly és jóleső izgalom látható. Most még.... Aztán telnek-múlnak a napok, és ahogy lenni szokott, eljön végül a farsang estéje. 
Sorra érkeznek a csavarhúzónak, vad cowboy-nak, építésvezetőnek, Pocahontasnak vagy csillám póninak öltözött kollégák, büszke és magabiztos mosollyal az arcukon, akik mindaddig remek hangulatban vannak, míg be nem lépnek a helyszínül szolgáló, ámde kellően fényűző terembe, amit két hete nagy nehezen sikerült a vezig asszisztensének lefoglalni, némi barterért cserébe...
Belépve ugyanis azt tapasztalják, hogy a bejárattól csupán 20 méterre lévő nagyobb kerek asztalt bizony a vállalat felsővezetői állják körbe elegánsan, az urak kivétel nélkül szmokingban, a hölgyek pedig nagyestélyiben, ofkorsz. Kezükben nemes kristályból készült pezsgős vagy boros pohár fekszik, ami már-már összeolvad a kezükkel, olyan kecsesen tartják. Egyszerre fordulnak oda, rád néznek és kivétel nélkül elmosolyodnak, amely mögött megannyi érzelem, kérdés és kétely sorakozik. És mivel ők a döntéshozók, sosem tudod, éppen mire gondolnak. Lehet benne „Jajj, de cuki, hát tényleg komolyan vette, hogy be kell öltözni?” gondolat, vagy „Jézusom, ki vette fel ezt a pszichopatát?” netán a „Hmm, de jól áll neki ez a jelmez. Felvehetné máskor is…” meg hasonlók. Ezzel szemben ott állsz Te, a világ legbénább jelmezében és amit addig viccesnek gondolták, hirtelen szánalmassá válik és nem tudod magad olyan picire összecsomagolni, amilyenre igazából szeretnéd. Fogod hát a maradék önbizalmad, veszel egy nagy levegőt és hátra sem nézve olyan részidőt futsz az első pultig, hogy Ben Johnson is megirigyelné. Ott már várnak hűséges barátaid, R2D2, egy feszes domina, Dorka és Totó, meg a jó Püspök úr, akik addigra már újra motiváltra itták magukat és átérző vállveregetéssel üdvözölnek a csapatban. A céges italszámla persze az egekbe rúg, te pedig ott és akkor megfogadod, hogy soha többé nem öltözöl be és nem csinálsz hülyét magadból. Ám jobb ha tudod, hogy jövőre újra megteszed, és ugyanúgy várni fogod, mint idén…