What a shit day...

Az elmúlt időszakban, ha rossz a kedvem, padlón vagyok és meggyőződésem, hogy a világ nem hordott a hátán szánni valóbb élőlényt, elmegyek a henteshez, ahol újra erőt merítek a további néhány nap túléléséhez. Ez ma sem történt másként, ám ma egy új, általam még ismeretlen hentesnél rebegtettem a pilláimat. (Gondoltam, sosem árt bővíteni a rajongók „népes” táborát.) Ma a piaci henteshez merészkedtem. Ő a piaci légy távoli rokona, a különbség csak annyi, hogy utóbbi nem vetkőztet le a szemével, mert szemtelen. Ennyi, igazából. Mikor megérkeztem, szokásomhoz híven előadtam az ostoba nőt, és fura módon ez most nem is esett nehezemre. Amióta ugyanis újra iskolapadba ültem, ráadásul két különbözőbe is egyszerre, a közel sem határtalan önbizalmam (briliáns észjárásomat illetően) még inkább a negatív tartományba süllyedt. Ez van. Egyszerűen be kell látnom, hogy a mögöttem álló, (nem kevés stresszel, észveszejtő bulikkal és csalódásokkal tűzdelt) évek kifejezetten rossz hatással voltak az agyműködésemre, amit csak tovább gyengített az új gyerekkel itthon töltött elmúlt jó pár hónap, év. Na de vissza a henteshez. Kérdezte, mit adhat, én pedig válaszoltam, hogy egy jó húslevest szívesen főznék, de ehhez kellékekre lesz szükségem. Megkérdezte, hogy gondolkodtam –e már azon, milyen állatból kívánom megtenni ezt? Mondtam, természetesen igen, de csak rövid ideig, csirkéből. Itt már láttam rajta, hogy kész, vége, kiestem a pikszisből, mert csirkéből csak a hülyék vagy a kisnyugdíjasok főznek levest, és mivel utóbbinak még elég fiatal, hülyének pedig pont megfelelő idős vagyok, így ezzel meg is volnánk. Minden lelkesedését elveszítve unottan végig mutogatott pár dolgot, amit alig ismertem fel, majd az egyikre rákérdeztem, hogy azt ott garnitúrában adja vagy külön fogja válogatni, mondta, hogy ez csirkeaprólék, tehát egy darab csirke és az abban rejlő aprólékai. Csomagolhatja? Persze, csomagolja és kössz a magyarázatot, tényleg. Nah, ide sem jövök többet, gondoltam, és tovább kúsztam a zőccségeshez. Ott szedegettem némi mandarint meg körtét, beálltam a pénztárhoz, mire a nő a mérlegnél kissé cinikusan megjegyezte, hogy amúgy a körte nem önkiszolgáló és ő akarta volna kiszedni. Mondtam, hogy lehet, de ez bizony nem volt kiírva, és különben is, én értem oda előbb, úgyhogy egy-null ide. Gondoltam, a bibibííí-t most inkább elhagyom. Kiérve a piacról jó nagy levegőt vettem és megköszöntem a jó istennek (akinél többet mostanában senki sem szexel a gondolataimban), hogy értelmiségi családba születtem. Azonban még volt egy dolgom hátra, el kellett mennem mellkas röntgenre, szokás szerint. Lassan már úgy járok oda, mintha haza mennék. A portás már messziről integetett és rögvest exkuzálta magát, hogy ha tudta volna, hogy jövök, foglal nekem parkolót. Köszi Jancsi bá, adj egy ötöst! Beljebb érve már nem volt ekkora sikerem, ugyanis a bejáratnál van egy ruhatár, ahol a ruhatáros deréktól felfelé kilóg a pultból. Teszi ezt egyrészt azért, mert kicsi a helyiség és neki nagy a derék hastájékon, másrészt mert így remekül hallja, ki milyen ügyben érkezett a felvételi pulthoz és ez bizony mindennél izgalmasabb. Aztán aki ott végzett és véletlenül elmulasztotta leadni a kabátját, annak utána szól, mint ahogy nekem is, a következő stílusban:
- Hölgyem, nem látja, hogy a ruhatár kötelező? (mutogat a kiírásra)
- Nekem szólt? (nézek rá bután, amit délelőtt sokat gyakoroltam)
- Igen, magának. Kabátban van.
- Maga kiváló megfigyelő. Gondolt már arra, hogy nem itt lenne a helye, hanem egy ornitológiai fakultáción?
- Az nem tudom mi, de adja le a kabátját, mielőtt tovább megy, hiszen ingyenes, nem látja? (mutogat egy másik kiírásra)
- Értem. Ez azt jelenti, hogy minden, ami kötelező az ingyenes, de amiért fizetni kell, az opcionális?
- Adja le a kabátját! (itt már elég mérges volt)
- Jó, vagyis, mégsem. Nem adom! Pereljen be! A bíróságon találkozunk!

Az alsó szinten lévő sebészeten várakozók végig hallgatták a párbeszédünket, majd a végén tapsviharban törtek ki és mondták, hogy „Jól beszélt, kislány”. Mindezt úgy, hogy mindegyik össze volt kucorodva a székén, mert a kabátjukat kötelezően leadták, de az ablakok kivétel nélkül sarkig voltak kitárva. (A kislányért viszont hálás voltam, köszönöm utólag is. Értelmet adtak a napomnak.) Egyszóval, ma is remek napot zártam, sok új barátot szereztem. Most megyek, mert a nagyobbik gyerekem fogadóórájára vagyok hivatalos. Úgy izgulok! És ha szerencsém van, felnőtt széken ülhetek..

Első nap a bölcsiben

Első nap a bölcsiben, pipa. Félelmeimmel ellentétben Hédi nem vette rossz néven, hogy gyerekek közé vittem, sőt, még azzal sem törődött, hogy két másik, teljesen vadidegen gyerek azonnal az ölembe pattant. Az egyik a mesekönyvét toszkodta a számba, mire jeleztem, hogy ha megeszem, nem tudom elmesélni, máskülönben a szoba szemközti végében remek buli van, szóval futi-futi. A másik egy fésűt adott át és mutogatott, hogy fésüljem meg. Finoman megkértem, hogy nézzen tükörbe, gondolja át a kérést, és ha továbbra is úgy látja, hogy van haja, beszéljünk róla újra.

Volt ott egy másik anyuka, aki szintén éppen beszoktatás alatt volt. Odajött és kedvesen megpróbált szóba elegyedni velem:
- Szia, mennyi idős a babád?
- Ennyi.
- Az enyém ennyi. X hónapja nem szopizik, viszont a fogzás nagyon megviseli. Jajj, annyira édesek ezek a picik. Legszívesebben egész nap itt lennék velük. Hallottad, hogy X néni helyére keresnek új dadust? Az előbb bejött a vezetőnő és megkérdezte, nincs -e kedvem elvállalni. Azt mondta, mindenkitől megkérdezik, hátha. Neked is felajánlották?
- Szerinted?...