Az
elmúlt időszakban, ha rossz a kedvem, padlón vagyok és meggyőződésem,
hogy a világ nem hordott a hátán szánni valóbb élőlényt, elmegyek a
henteshez, ahol újra erőt merítek a további néhány nap túléléséhez. Ez
ma sem történt másként, ám ma egy új, általam még ismeretlen hentesnél
rebegtettem a pilláimat. (Gondoltam, sosem árt bővíteni a rajongók
„népes” táborát.) Ma a piaci henteshez merészkedtem.
Ő a piaci légy távoli rokona, a különbség csak annyi, hogy utóbbi nem
vetkőztet le a szemével, mert szemtelen. Ennyi, igazából. Mikor
megérkeztem, szokásomhoz híven előadtam az ostoba nőt, és fura módon ez
most nem is esett nehezemre. Amióta ugyanis újra iskolapadba ültem,
ráadásul két különbözőbe is egyszerre, a közel sem határtalan önbizalmam
(briliáns észjárásomat illetően) még inkább a negatív tartományba
süllyedt. Ez van. Egyszerűen be kell látnom, hogy a mögöttem álló, (nem
kevés stresszel, észveszejtő bulikkal és csalódásokkal tűzdelt) évek
kifejezetten rossz hatással voltak az agyműködésemre, amit csak tovább
gyengített az új gyerekkel itthon töltött elmúlt jó pár hónap, év. Na de
vissza a henteshez. Kérdezte, mit adhat, én pedig válaszoltam, hogy egy
jó húslevest szívesen főznék, de ehhez kellékekre lesz szükségem.
Megkérdezte, hogy gondolkodtam –e már azon, milyen állatból kívánom
megtenni ezt? Mondtam, természetesen igen, de csak rövid ideig,
csirkéből. Itt már láttam rajta, hogy kész, vége, kiestem a pikszisből,
mert csirkéből csak a hülyék vagy a kisnyugdíjasok főznek levest, és
mivel utóbbinak még elég fiatal, hülyének pedig pont megfelelő idős
vagyok, így ezzel meg is volnánk. Minden lelkesedését elveszítve unottan
végig mutogatott pár dolgot, amit alig ismertem fel, majd az egyikre
rákérdeztem, hogy azt ott garnitúrában adja vagy külön fogja válogatni,
mondta, hogy ez csirkeaprólék, tehát egy darab csirke és az abban rejlő
aprólékai. Csomagolhatja? Persze, csomagolja és kössz a magyarázatot,
tényleg. Nah, ide sem jövök többet, gondoltam, és tovább kúsztam a
zőccségeshez. Ott szedegettem némi mandarint meg körtét, beálltam a
pénztárhoz, mire a nő a mérlegnél kissé cinikusan megjegyezte, hogy
amúgy a körte nem önkiszolgáló és ő akarta volna kiszedni. Mondtam, hogy
lehet, de ez bizony nem volt kiírva, és különben is, én értem oda
előbb, úgyhogy egy-null ide. Gondoltam, a bibibííí-t most inkább
elhagyom. Kiérve a piacról jó nagy levegőt vettem és megköszöntem a jó
istennek (akinél többet mostanában senki sem szexel a gondolataimban),
hogy értelmiségi családba születtem. Azonban még volt egy dolgom hátra,
el kellett mennem mellkas röntgenre, szokás szerint. Lassan már úgy
járok oda, mintha haza mennék. A portás már messziről integetett és
rögvest exkuzálta magát, hogy ha tudta volna, hogy jövök, foglal nekem
parkolót. Köszi Jancsi bá, adj egy ötöst! Beljebb érve már nem volt
ekkora sikerem, ugyanis a bejáratnál van egy ruhatár, ahol a ruhatáros
deréktól felfelé kilóg a pultból. Teszi ezt egyrészt azért, mert kicsi a
helyiség és neki nagy a derék hastájékon, másrészt mert így remekül
hallja, ki milyen ügyben érkezett a felvételi pulthoz és ez bizony
mindennél izgalmasabb. Aztán aki ott végzett és véletlenül elmulasztotta
leadni a kabátját, annak utána szól, mint ahogy nekem is, a következő
stílusban:
- Hölgyem, nem látja, hogy a ruhatár kötelező? (mutogat a kiírásra)
- Nekem szólt? (nézek rá bután, amit délelőtt sokat gyakoroltam)
- Igen, magának. Kabátban van.
- Maga kiváló megfigyelő. Gondolt már arra, hogy nem itt lenne a helye, hanem egy ornitológiai fakultáción?
- Az nem tudom mi, de adja le a kabátját, mielőtt tovább megy, hiszen ingyenes, nem látja? (mutogat egy másik kiírásra)
- Értem. Ez azt jelenti, hogy minden, ami kötelező az ingyenes, de amiért fizetni kell, az opcionális?
- Adja le a kabátját! (itt már elég mérges volt)
- Jó, vagyis, mégsem. Nem adom! Pereljen be! A bíróságon találkozunk!
Az alsó szinten lévő sebészeten várakozók végig hallgatták a
párbeszédünket, majd a végén tapsviharban törtek ki és mondták, hogy
„Jól beszélt, kislány”. Mindezt úgy, hogy mindegyik össze volt kucorodva
a székén, mert a kabátjukat kötelezően leadták, de az ablakok kivétel
nélkül sarkig voltak kitárva. (A kislányért viszont hálás voltam,
köszönöm utólag is. Értelmet adtak a napomnak.) Egyszóval, ma is remek
napot zártam, sok új barátot szereztem. Most megyek, mert a nagyobbik
gyerekem fogadóórájára vagyok hivatalos. Úgy izgulok! És ha szerencsém
van, felnőtt széken ülhetek..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése