Dolgok, melyek oly távol állnak attól, hogy megértsem...

Első rész.

Natúr mami, gazdag mami, okos mami, szuper mami, bio mami és még sorolhatnám azokat a blogokat, amikkel az elmúlt időszakban találkoztam. Nem mondom, hogy nem kell az ilyen és azt sem állítom, hogy ezek ostoba asszonyok és nincs olvasóközönségük, de kérem szépen, komolyan minden mami ekkora híró rajtam kívül? Oké, a kicsi ruháit még külön mosom, de nem mosódióval, mosómedve farkával vagy textilpelenkából készült vályúban taposva bio szappannal, hanem szintetikus baba mosószerrel. Aztán amikor ezzel végeztem, pelenkát cserélek és ráadok egy tiszta, de eldobható pelenkát. A nagyobb gyerekem már kóstolt csokoládét, igen, és nem csak bio kölesgolyót eszik saját készítésű alma chips-szel, arról nem is beszélve, hogy mindezt a saját tévéje előtt eszi, amiben nézhet mesét, még a 6 éveseknek ajánlottat is. Azon kívül bevallom, hogy pénzért vásárolom a játékokat, kifestőket, ruhákat és nem saját kezűleg varrom, készítem el ezeket papírtörlő tekercs vázból, megüresedett müzlis dobozokból, nemezből és magok, dióhéjak felhasználásával. Tudom, én vagyok a hibás ezért is, de ha valakinek a tehetségtelenséghez türelmetlenség is párosul, higgyétek el, jobb ha el sem kezdi. Már a sóliszt gyurmánál feladtam. Ezért aztán rákerestem a gúgülben, de nincs találat például ezekre: hanyag mami, szegény mami, szar mami, buta mami, béna mami, szintetikus mami, tehát ezek közül bátran választhatok, akár többet is magamnak.

Tegnap meg kellett állapítanom, hogy soha többet nem veszek családi méretű és feliratú tusfürdőt. Aki ezt kitalálta, el nem tudom képzelni, milyen családképpel vagy tényleges családi háttérrel rendelkezik, de hogy nem kisgyerekes, az tuti. Valószínű két nagy kamasz gyereke van, akiket egy villanásra láttam is magam előtt, mint egy reklámfilmet, ahogy a pelyhes bajszú, pattanásos fiúcska bárgyú vigyorral a fogszabályzóján a habok között élvezi a fürdést a családi tusfürdővel, mellette egy félig kinőtt mellű tinédzser lányka Maja Goldot megszégyenítő mozdulatokkal örömmel öntözgeti magára a családi tusfürdőt, amit kintről apa és anya boldogan, kéz a kézben végignéz és megállapít, milyen szép család ez és jó ötlet volt a családi méret. Mert kábé ekkora "gyerek" bírja megtartani. Az enyém gyerek kezéből úgy csúszott ki az első másodpercben, hogy berepedt a kád alja tőle és leszakadt a felpattintható teteje. Hát hogy motiváljam így az önálló fürdésre? Vagy vele kell fürdeni egy felnőttnek minden alkalommal, ha nem akarunk szilánkos lábszártörést alkalmanként, vagy 14 éves koráig ki fog süvölteni esténként, hogy „anyaaaa, gyere és nyomjál rám tusfürdőt az olcsó családi méretűből légysziiiii”. És mivel későn szültem, nem biztos, hogy mindig időben el tudok indulni majd a tolószékemmel, szóval követelem, hogy írják rá, 14 éven aluliak számára csak szülői felügyelet mellett ajánlott.

Emberek, akik azért kelnek fel reggel, hogy mindenkinek megmondják a tutit. Mert sok ilyen van és nem teljesen értem, honnan tudja, mit gondolok és mi a jó nekem. Sokszor én magam sem tudom, de tényleg hálásan köszönöm, hogy ők elmondják. Hiszen helyettem gondolkodnak, tehát nekem már azt sem kell. Ráadásul ha rossz döntést hoznak, helyettem, és olyat mondanak, ami nálam végül nem válik be, nem kell magamat okolni. Köszönöm nektek, drága megmondó emberek! Nem is csoda, hogy szorgos népünk elbutul ennyi értékes, briliáns elme között...

Az esztékában

Másnapra időpontunk volt a kötelező 6 hetes szűrésekre, 9-re az ortopédiára, 10:15-re a has-koponya-csípő UH-ra az Egészségügyi Centerbe, régi nevén SZTK-ba. A védőnő a lelkemre kötötte, hogy beutalót feltétlenül kérjek előtte a gyerekorvostól. Hát, lehet tippelni, hogy kértem –e. Segítek: nem. Ez azért gáz, mert az időpontokat legalább két hónappal előtte kérni kellett már, annyi a gyerek. (Még hogy fogy a népesség, pfff…) Éppen vajúdtam a szülőszobán, amikor végre sikerült elérnem őket, így két ordítás között lihegve kértem időpontot, szóval most el kell mennünk, mese nincs. Mikor erre reggel rádöbbentem, fel kellett gyorsulnom gondolatban és cselekedeteimben egyaránt, így kitaláltam, hogy hamar beugrunk a gyerekorvoshoz, úgy is 8-tól rendel 10-ig, ilyenkor hétköznap délelőtt szinte soha nincs senki, odaadja a beutalókat és már ott sem vagyunk. Na, ennek tudatában és örömére a gyereket ezerrel etettem, szegény nem teljesen értette, miért tömöm olyan masszívan, de lelkesen gágogott. A büfiztetés (ami amúgy nem a barátom) most játszi könnyedséggel ment, még félúton volt a mellkasom felé, amikor akkorát bömbölt, hogy még az én testem is berezonált. Szuper, pipa. Ezután gyorsan beletömködtem a végtagjait a melegebb ruhák különböző kimeneteibe, majd zsupsz be a hordozóba, nyulat felakasztottam rá, felhúztam, hogy zengjen, amíg cipőt húzok (itt jegyezném meg, hogy a zenélő és funkciójában nyugtató jellegűnek kikiáltott plüss állatkák gyártóit egyenként, vaslapáttal verném szép lassan agyon, mert hogy tutira nem tesztelte le egyik sem a saját gyerekén, az egyszer biztos, 500 decibellel ordít mindegyik, ezért főleg büntetéskor alkalmazom), de előtte még egy cumit odakészítettem, ha szétnyílna a szája, plusz még egyet, ha nagyon, pelus, popótörlő, alátét puha, alátét nedvszívó, komfort mennyiségű eledel, ha megéhezne az ordításban, plusz ruhák, takarók, autóba gyerek be, cuccok be, én be, irány. Annyira büszke voltam magamra, hogy 8:30 van és el tudtunk indulni. Reméltem, hogy hamar odaérünk. Így volt, mert úgy 30 másodperc múlva le is parkoltam a rendelő előtt. Pár házzal van odébb. Már gyanús volt, hogy nem áll ott a doktornő autója, de gondoltam biztos busszal jött (???? sokszor tényleg kételkedem a kombinációs képességem naprakészségében), így bementünk. Nem volt ott. NEM VOLT OTT!!! És akkor, mint egy villámcsapásra megvilágosodtam, hogy tényleg, baszki, a héten szabadságon van. Szabadságon…. Normális az ilyen, szeptemberben megy szabadságra? Biztos tele van a teste kelésekkel, és nyáron nem meri mutogatni, ilyenkor meg már csak a nála öregebbek mennek a meleg vizes fürdőkbe, ott meg lássuk be, még így is jó nőnek számít, vagy mert szeptemberben kiárusítják a szezonban el nem adott felfújható strandjátékokat és ő az amúgy is frusztrált és nélkülöző gyerekkorából megmaradt lelki sérülése miatt perverz gyűjtögető lett és ilyenkor mindenhol felvásárolja a készletet. Amíg ezt végig futtattam az agyamban, kijött a másik ajtón a védőnőnk. Elszipogtam neki a bánatom, ebben jó vagyok, simán lehettem volna én is színésznő, csak engem páros lábbal rúgtak ki a felvételiről, tényleg nem értem, miért, de most már bánhatják, szóval ott álltam szánalmasan egy, még mindig gágogó gyerekkel a kezemben és kivert, bánatos bernáthegyire hajazó tekintettel néztem rá, hogy segítsen. Ő nagyon helyes volt, egyből elkezdte magát okolni, persze ezzel is elment pár drága perc, néztem az órám és kértem, hogy ezt a monológot hagyja meg a pszichológusának, ő majd jó pénzért kianalizálja belőle a kisebbrendűséget, nekem most azonnali segítség kell. Telefonált kettőt, nyomtatott két beutalót, aláírást hamisított és már indulhattunk is az egészségügyi centerbe. Mekkora király vagyok, de tényleg, ezt is sikerült elintéz(tet)nem. Ilyenkor bazi büszke vagyok magamra, de azt soha nem akarom tudni, hogy milyen párbeszéd zajlik, ha bezártam magam mögött az ajtót…

Időben odaértünk, parkolónk ugyan nem akadt a közelben, de hát minden nem sikerülhet, csak a Kacsamesékben, viszont azt mostanában nem adják, szóval kezembe fogtam a cirka 15 kilós hordozót, benne minden földi jóval és bevonaglottam a centerbe. Zsákos Frodó válogatott kínszenvedései az enyémhez képest cukorfátyol, aki csak meglátott, zsebkendőt vett elő, azzal törölgette magát, ki itt, ki ott, ugye főleg idősek voltak, de végül nagy nehezen betuszkoltam magunkat a váróterem pelenkázójáig. Behívtak. Időben! (Ezt csak azért jegyzem meg, mert eddig még nem tapasztaltam, hogy bárhol is betartják a szabályokat és az időpontra hívott beteget a neki kiosztott időpontban be is hívják. Szóval piros pont a kerületi centerünknek!) De boldogságom vajmi kevés idő elteltével elhomályosodni látszott, amikor az ortopéd orvos asszisztense magát – teljesen félreértve valamit – félistennek titulálva a lábaim elé hányta bevezető mondatát, ami valahogy így hangzott: - Beutalót, taj- és lakcímkártyát ide. Hogy? Tessék megismételni, legyen kedves! Válasz: - Ha valamelyik nincs itt, le se vetkőztesse azt a gyereket. – mondta, és Csekonics bárót is megszégyenítő módon dőlt hátra a bőr székében (a dokinak csak egy sámli volt), épp csak a lábát nem b*szta fel az asztalra. Egyértelműen látszott, hogy ő a főnök, a doki csak asszisztált. Oké, a szitut felfogtam és azt is, hogy most nem arcoskodhatok, ez nem az a fórum. Így összementem 2 centire, a néhány milliméteres ujjaimmal előkapartam a kért iratokat és elhelyeztem a diktátor előtt. – Jó, most már vetkőzhetnek. – Hálásan köszönjük, tényleg. (Ezt azért oda kellett tennem, a lelki békém kedvéért.) Meg volt a vizsgálat, szanaszét tekerték a gyerekem mindkét lábát, csak azt láttam, hogy a bal sarka a jobb veséjét masszírozza, majd a jobb sarka a bal hónalját epilálja. Ettől persze ővércsesége nem hogy nem volt boldog, de elkezdte megint felidegesíteni magát és ugye tudjuk, hogy ez mivel jár. Igen, nyílt a szája… Amikor már túl hangos volt, közölték, hogy végeztek, gyorsan vigyem, kint öltöztessem fel, majd utánam hozzák a leletet az ultrahanghoz, az jó messze van, ordítson ott. Így is történt, felmentünk a 2. emeletre, gyalog, nagyon nehéz hordozóval és visongó gyerekkel, Megye, Zsákos, stb., Fent az ultrahangon várakoztunk, addig próbáltam nyugtatni, hordoztam a testemen ide-oda, megnéztük az izgalmas ortopéd cipőket és az egyéb gyógyászati segédeszközöket a boltban, már majdnem vettem egy sokkolót, amikor behívtak. Gyereket vetkőztessem le, tegyem a pultra, de mindent tegyek alá szépen, nehogy oda piszkítson. Oké. Doktornő nagyon kedves volt, végre egy szociális lény, látta a kimerültségünket, így egyből fél liter zselét nyomott az agyára, hogy biztosan sikerüljön a vizsgálat (?) és gyorsan készen legyen. Ettől újra elindult a lavina. Az asszisztensnő megkérdezte, van –e cumi, ugyan adjak már neki, így betoltam kettőt, biztos ami biztos. Aztán még fél liter zselét kapott a has és környéke és újabb fél-fél litert a két csípő. A gyerek már zselében úszott, a ruhát csak fel kellett rá ragasztanom a végén, cipzározásra nem is volt szükség és elhagyhattuk a centert. Ez volt 10:40-kor. A megkínzott délután 2 órakor is hüppögött és még álmában is baromi csúnyán nézett. Jövő csütörtökön oltásra viszem. Kettőt kap combba. A legnagyobb műanyag dagasztótálat már kikészítettem, amit magam alá teszek, míg fogom, őt pedig addig felkészítem valahogy, de egy biztos, oda három cumi és az a sokkoló kelleni fog majd...

A minap történt - 1. rész

Na de ami késik, nem múlik, ugye. Zaklatott hét áll mögöttünk. Először is az a bajuszos, szőrmebundás karú pénztárosnő a Spáárban, akit ha meglátok műszakban, másik pénztárhoz állok. Most nem volt szerencsém, csak ő volt. Na, sebaj, gondoltam, a gyerek annyira jólelkű, hogy babakocsiban mindig alszik. Kivárom a sorom. Nemrég óta sétálunk, meg még annyira nem ismerjük egymást, hiszen alig múlt 7 hetes, ő sem tudja, milyen arányban iszom a fröccsöt, és én sem, hogy ő mit gondol, amikor a tenyerembe székel, szóval honnan a francból kellett volna tudnom, hogy ha hosszabb időre megáll a babakocsi, azt hogyan tolerálja? 2 perce állhattam a sorban és éppen a Norbi fagyikat nézegettem a szemmagasságban lévő hűtő polcán, amikor megláttam, hogy egy öregasszony irdatlan ronda arcmimikával körítve gügyög. Mondom ez tuti egy eltévedt szellem, de nincs bajom velük, csak tudnám, miért vicsorít a babakocsira. Nem látja, hogy alszik az a gyerek? Odanéztem, hát látom, hogy kettő darab 200 forintos nagyságúra nyílt szem néz vissza és úgy 3-4 centivel lejjebb egy száj elkezd először lefelé görbülni majd szétnyílni. Neeee, csak azt neeee, ne nyílj szét jobbaaaaaaaaaaaan. De ahogy ezt kigondoltam, elkezdődött. Jött, aminek jönnie kellett. Igen. A párzó vércse is megirigyelné, úgy visított méhemnek gyümölcse a sorban. Aki addig kedvesnek tűnt, most elfordult, de előtte csúnyán nézett jól vagy készült megdobálni tojással, eperjóval meg mittomén, mi volt akkor épp akciós. A pénztárosné, aranyvirág, magát egyáltalán nem zavartatva folytatta a tárgyak huzigálását, (gondolom elvált, ha férfi lennék, azonnal kivágnám ilyen technikával) és persze, miért ne, minden másodiknál nem olvasta a gép, így elkezdte bepötyögni manuál módban a kis szőrös ujjaival a gépbe, amit többször láttam, hogy visszatörölt, mert biztos annyira szőrös a szeme körül is, hogy nem látta jól vagy a jóisten tudja, de én közben tócsát hagytam magam alatt, annyira ideges és feszült kezdtem lenni. Sorra kerültünk. Tempójában mit sem változott az eltelt pár perc alatt, pedig a gyerekem – színét tekintve – már helyet cserélhetett volna egy kiló padlizsánnal, azt sem vettem volna észre, de ez az asszonyt egyáltalán nem érdekelte. Látszott, hogy semmi de semmi nem tudja kizökkenteni a munkájából. Igazi workaholic. Még példát is vehettem volna róla, de inkább megjegyeztem közepes fejhangon, hogy inkább porcelánfestőnek kellett volna mennie, és vannak kapcsolataim Herenden, ha innen esetleg - valami névtelen panasz hatására - páros lábbal rúgják ki a napokban… De ez annyira hülye volt, hogy ezen is csak mosolygott. Mindegy. Tovább haladtunk a gyógyszertárba a még mindig ordító gyerekkel. Kivettem, ölbe helyeztem, hátha úgy könnyebb neki, nekem, a környezetünknek és így kocogtunk tovább. Bementünk a gyógyszertárba. Ott már csak hüppögött, de azt baromi látványosan és hihetetlen színészi képességekkel. (Ha így folytatja, ő lesz a következő kis ábelanita.) Mivel ezáltal jól sikerült a belépőnk, előre engedtek. Jé, még van ilyen? Megköszöntük. Kérdezte a gyógyszerész, jajj, hát mi történt ezzel a kis csöppséggel, miért tört el a mécses? Röviden, tömören és olyan lendülettel válaszoltam vissza, hogy csak úgy visszapattant az üvegfalról. Felidegesítették a spáárban. Félperces néma csönd. Gondolom megemlékeztek azokról, akiket már nem tudnak felidegesíteni a spáárban, majd elkezdenek röhögni nagyon. Jajj, hallod ezt, Marikám, felidegesítették, hihihihihihi….  Na ez a nap rettentő volt utána is, de már nem emlékszem, miért, de biztosssss az volt. A következő nap ennél sokkal nagyobb élményeket tartogatott. Folytatása következik…

Mi a hézag, szomszéd?

Ameddig aktív, dolgozó ember vagy és reggel elmész, este hazaérsz, sok mindenről és mindenkiről nem tudod, milyen ember és hogyan is él valójában otthon, a lakókörnyezetedben.

Most van időm, így megfigyeltem őket. Típusok:

Gyerektelen fiatalok: droidok, egész nap dolgoznak, szinte csak este látod őket, amikor beindítják a locsoló berendezést vagy kiviszik a kukát, mert másnap jön a szemetes autó. Mindenhová autóval járnak, házon belül parkolnak, ezért esély nincs arra, hogy az utcán elcsípd őket némi beszélgetésre, információ-bekérésre, mert csak a maguk mögött bezáródott tolókapu nyugtatja meg őket annyira, hogy ki akarjanak szállni autójukból. Éppen ezért az idősebb, a lemenő nap fényénél az utcán lebzselő, padon ücsörgés híján csak zsebkutyát alibiből sétáltató vagy csóró diófát az év minden évszakában megmetsző, infóra éhes, unatkozó szomszédok baromira utálják őket.

Gyerekes fiatalok: ismertető jelük, hogy az ablakokat a gyerek ébrenléte alatt szigorúan zárva tartják, nehogy ki lehessen hallani, ahogy aznap (pedig még nincs dél) ötödszörre ordítják le a gyerek fejét, miszerint aludnia kéne és mégis mi a büdös franc a baja, miért vinnyog, pedig mindent megkapott, többször is, most meg tessék, megint eltelt 3-4 óra üvöltéssel, lehet újra etetni! Bőgés ezerrel, ezt nem hiszem el, mindjárt megőrülök, meg hasonlók szűrődnek ki. Aztán amikor a gyerek valami csoda folytán elaludt, gyors szellőztetés, erkélyen vagy kertben protokoll teregetés jókedvűen, kiegyensúlyozottan, hogy lássák a fent leírt nyugdíjasok, milyen jó anya ez, és igazából őt aztán semmi nem viseli meg, stb. Aztán amikor végre hazaér a férj, a gyereket azonnal a kezükbe nyomják és azzal a lendülettel, 220 km/h gyorsasággal húznak el az utcából autójukkal bármely, de szigorúan nem a legközelebbi szupermarketbe, ahol újra átélhetik régi életüket és önfeledt vásárlásba kezdenek. Minden sort szép lassan végig járnak, minden terméket megnéznek, közelről is, gyümölcsöket, zöldségeket megszagolgatják, mint aki legalábbis 23 évet ült és most szabadult. Őrület, hogy 1 ilyen óra mennyire fel tud tölteni… vagyis ezeket.

Dolgozó középkorúak: langyos víz. Semmi érdekes nem történik velük. Elmennek reggel, hazajönnek délután, a kertben sütögetnek néha a családdal. A gyerekeik már nagyobbak, közép- vagy felsőfokú tanulmányaikat végzik, ezért többnyire jól neveltek és már kussolni is tudnak, ami nagy előny. Néha átadnak egy-egy üveg lekvárt vagy befőttet, cserébe nem várnak semmit. Tényleg nem. Ugye nem?

Nyugdíjasok: ők a legviccesebbek. Több fajtáját különböztethetjük meg. Az első a normálisak, akik magas intelligenciával rendelkeznek, hasonló életet élnek, mint aktív korukban, csak mindezt most már házon belül teszik. Még igénylik, így eljárnak néha ide-oda szép ruhában, csendben élnek, nem harsányak, kedvesek, ha meglátogatják őket a gyerekeik, unokáik, megállapítható, hogy nagyon szép a családjuk. Ha megszólítanak (ez ritka, inkább Te őket), látszik, hogy magasan iskolázottak vagy csak olvasottak, nagy a lexikális tudásuk, mindenről van véleményük, nem is akármilyen, aztán azon kapod magad, hogy jó velük beszélgetni és még a végén megkedveled őket. Szép a kertjük, a házuk, egyszóval rádöbbensz, így szeretnél majd Te is élni, ha megéred. A második a megkattantak, akik vagy egyedül élnek, vagy hasonlóan besztónult házastársukkal és a legnagyobb élményük az, hogy az utcában játszó kisgyerekeket ijesztgessék. Ők azok, akiket már a filmekből ismerhetünk, látványosan, a gyerekek előtt, rituálisan kivégzik a véletlenül berepült labdákat, a műfogsorukkal dobálóznak és szégyentelenül kiszúrják az autód gumiját, ha véletlenül a házuk elé parkolsz. Ezekről szót se többet. A harmadik a seftelősök. Például otthon autót szerelgetnek havernak, persze olcsóbban, mint egy szakszervíz, habár el tudom képzelni, milyen eredményességgel, ha kéthetente ugyanazt az autót látom a kertben… A másiknál minden héten egyszer megjelenik egy Transporter, farral beáll a kertbe, hátsó ajtókat kitámasztják és töméntelen mennyiségű raklapot tesznek ki, mindezt kicsit sem csendesen, és persze általában késő este, hogy senki ne lássa, aztán másnaptól elkezdődik a napi rutin. Úgy 9-10 körül nekilát és délután 4-5-re végez vele, ugyanis feldarabolja vagy nem tudom, mi a lóf*t csinál velük, belőlük, ha trójai falovat karácsonyra onokának, az sem érdekel, és értem én, hogy kevés a nyugdíj, na de Lajos bácsi, mi a büdös francért kell reggeltől-estig vinnyogtatni azt a k*va sarok köszörűt? Ha akartam volna, ipari övezetbe költözöm, de nem akartam! Meg tetszik látni, hogy a végén eldobom úrinő mivoltom, telefonhoz nyúl a kezem és akkor csúnya vége lesz! Elnézést, némi saját tapasztalás felkorbácsolta az indulataimat. Persze minderről addig fogalmam sem volt, ameddig eljártam dolgozni és csak egy kedves öregurat láttam, aki bájosan integetett nekem, amikor hazaértem és egészen addig láttam, ameddig be nem csukódott mögöttem a tolókapu…

Teltház a gumiszobában

Akinek népszerű a gyereke, azt a vele kapcsolatos számos további lehetőség, megmérettetés vagy ezek kombinációján való gondolkodás inspirálja. Akinek népszerűtlen, azt még több minden...

A népszerű gyereket mindenki szereti, minden gyerek a barátja szeretne lenni, meghívják mindenki születésnapjára, bulijára, a szülő pedig nem győzi vásárolni a drága ajándékokat. De mindez mit számít, hisz büszke az ő mindenére, életértelmére, akit azért szült a világra, hogy mindenki őt csodálja, imádja. (Aztán persze semmivel sem lesz jobb dolga nyugdíjasként, mint a többi szülőnek, sőt, néha pont ezek a túlszeretett, a helyettük gondolkodó és cselekvő szülők gyerekei lesznek haszontalan, élhetetlen és semmirekellő felnőttek, akik nem hogy szüleikről, de magukról is képtelenek lesznek gondoskodni. Gondolat vége.)

A népszerűtlen gyerekek szüleinek ezzel ellentétben sokkal könnyebb a helyzetük. Nem kell állandóan azon görcsölniük, mikor találnak újabb szülinapi meghívót a polcon. Örülnek, hogy nem kell felesleges protokolláris jópofavágást végrehajtani olyan szülőtársak felé, akiknek sem nevelési módszereikkel, sem erkölcsi beállítottságukkal nem tudnak azonosulni. Ezek a szülők jellemzően otthon rendezik meg saját gyerekük születésnapját szűk családi körben, esetleg egy-két, szintén népszerűtlen barátot elhívnak, de semmi több. Nincs felhajtás, játszóház, lufik, Alma együttes, bohóc és egyéb csimm-bumm cirkusz, csak az őszinte valóság. Ezeknek a szülőknek meggyőződésük, hogy az ő gyerekeiknek nem is hiányzik ennél több, nem vágynak ezekre a felszínes dolgokra, nekik így jó, ahogy ők csinálják, sőt, ettől majd jobban megbecsülik később magukat, stb. Persze pontosan tudják, hogy ez ostobaság és a gyerek igenis vágyik a puccparádéra, csak annyira rossz népszerűtlen, hogy a kutya nem hívja meg. Titkon minden nap abban reménykednek, hogy végre lesz egy meghívó a polcon, mert mi szülők ilyenek vagyunk, kár is ezt tagadni. De mit tegyünk, ha tényleg ennyire népszerűtlen az a büdös kölyök???

Hát kérem, én kitaláltam. Létrehozom az ország/világ első olyan játszóházát, amit kimondottan népszerűtlen gyerekek vehetnek igénybe. Népszerűtlenek azért, mert nincs 2-nél több barátjuk, visszabeszélnek, verekednek, nem játszanak szépen. Netán népszerűtlenek azért, mert egy kicsit retardáltak, hajlamosak túlpörögni, vagy épp az ellenkezője, túlzottan introvertáltak és nem lehet semmivel felkelteni az érdeklődésüket, vagy népszerűtlenek azért, mert hetente többször összekötik a többi gyerek cipőfűzőjét, beletömnek jó néhány új WC papír gurigát a WC-be és még sorolhatnám. Ebbe a játszóházba kizárólag ezek a gyerekek jöhetnének be játszani és/vagy rendezhetnék meg születésnapjukat. Itt aztán lenne igazi gumiszoba, meg egy olyan, ahol csak porcelánból készült tárgyak lennének, ahová belépéskor minden gyerek kapna egy vaskos ütőt és a játék lényege az, hogy minél több darabra kell törni a tárgyakat. Lenne gokart szoba, ahol a falra lenne festve az út további része, így a hülye gyerek mindig kedvére felkenődhetne a falra gokartjával. A születésnapokra előre szerződtetett gyerek barátok ülnek be, akik ajándékokat is visznek és abban a két órában (jó pénzért) nagyon fogják szeretni az amúgy utálatos gyereket. A felügyelők kivétel nélkül gyerek pszichológusok lennének, meg egy-két nyugdíjas börtönőr, csak a mihez tartás végett. Már a szórólapot is kitaláltam:

„Utálják a gyerekét? Kiközösítik? Nincsenek barátai? Kettőnél kevesebb meghívót kap születésnapokra évente? Mi így is kedveljük! Tartsa nálunk utálatos gyereke születésnapját! Retardáltak Játszóháza! Mert a hülye gyerek is gyerek!”

Aranyalma, aranykörte

Ezek most reggel jutottak eszembe, amikor a régi, szép, egy gyerekes időszakon és annak szépségein gondolkodtam... (na nem kell kiborulni és most kilépni, imádom HD-t is, oké? Csak a napi tömény 6 óra fülembe ordítás befejeztével néha bevillan ez-az, ennyi... Na olvass tovább szépen.) aztán úgy gondoltam, közkincsé teszem. Szofi legjobb aranyköpései olvashatóak:

Este az ágyban.
Szofi: - Anya, ne csukd be az ajtót, mert bejön a sasorrú bábú. (vasorrú bába)...

Bölcsiben. Lefekvéshez készülődtek, de még mindenki kimehetett pisilni. Szofi persze ült a WC-n sokáig, mintha legalábbis fizetnének érte. Már mindenki bement, sőt átöltözött és lefeküdt. Ő még mindig ott ült, pedig már majdnem eret vágott rajta a WC deszka. Látszott, hogy nem csinál már semmit csak kitartóan és nagyon figyeli a dadust. Le nem veszi róla a szemét. Eközben a dadus, Piroska néni csinálta a dolgát, tett-vett és a végén mondta neki: - Szofikám, menj be Te is a többiekhez és feküdj le.
Szofi: - Dehogy megyek, vigyázok rád, nehogy megegyen az a büdös farkas! ...

Óvodai mondókát gyakorol itthon a fürdőkádban. Mellette ülök.
Szofi: - Itt a köcsög, mi van benne? Aranyalma, aranykörte. Add tovább, add tovább, Te meg fizesd az árát.
Én: - Ügyes vagy, ez nagyon jó volt.
Szofi: - Akkor most Te leszel a köcsög, jó? ....

Szőke kóla, Pensacola, stb.

Nem tudom, ki hogy van vele, és itt főleg a női olvasóimra gondolok, bár mostanában már minden unisex, na mindegy, szóval nemrégiben rájöttem, hogy igenis szeretem játszani a buta, ostoba nőt. Jól esik néha tudatosan nem gondolkodni és kijátszani, hogy mások megoldják helyettünk, legyen bármiről is szó. (Hozzáteszem, néha ez olyan jól sikerül, hogy elgondolkodom, valójában melyik az igazi szerepem, de ezt most hagyjuk.) Egy példa. Állok a hentesnél, mögöttem sor. Bazi kevés az időm, hamarosan este, jönnek a vendégek, a húst pedig nem hogy nem pácoltam még be, de most állok érte sorban. Kezdem magam rohadt szarul marha kényelmetlenül érezni. Mindegy. Elő a szőkét. Sorra kerülök.

Hentes: - Mit adhatok, drága hölgyem? (Már megfigyeltem, hogy a hentesek kivétel nélkül udvarlósak. Mindenhol. Várostól, tájegységtől függetlenül. Vajon tanítják ezt nekik külön tantárgyként a szakmával együtt, mondjuk heti kétszer van "smúz óra", tantervi keretek között 4 órában, vagy csak örülnek, hogy nem farhátat látnak vagy kakas herét? Heh, mint a nőgyógyász, aki egy hosszú ügyelet után kilépve az utcára megörül és felkiált: Végre! Arcok!...)
Én: - Őőőő (ez mindig bejön kezdésnek, persze az első buta mosoly kíséretében), igaziból (ez is olyan cuki) oldalast szeretnék, jó húsosat (némi szexualitást bele, ettől nő a szolgálatkészségük), amit grillen meg tudunk sütni.
Na ekkor elkezdi mutogatni a sertést.
Hentes: - Tessék nézni, van ez a szép kis darab, mennyi kellene belőle? (Szép kis darab? Ez tényleg beteg... Mert még ha a Gucci-ban lennénk és a táskákat nézegetném, ott oké ez a megjegyzés, vagy egy romantikus színházi előadás végén, ha nem voltam annyira elégedett, talán még oda is, de egy hentesnél, véres pult előtt állva, na hagyjuk...)
Én: - Nem is tudom, 6-an leszünk felnőttek, meg két és fél gyerek. (második buta mosoly)
Hentes: - Akkor ide legalább két szép darab kell. (Megint kezdi..) Tetszik tudni, hogy kell feldarabolni? (Istenem, annyira reménykedtem, hogy megkérdezi és nem nekem kell különböző technikákkal kihúzni belőle...)
Én: - Azt hiszem, van elképzelésem, de szívesen venném, ha elmondaná. (szempilla rebegtetés, ez mondjuk allergia szezonban elég necces, mert a végére összeragad a szemem és nem feltétlenül azt a hatást érem el, amit elterveztem, ezért erre figyelnem kell)
Hentes, aki itt hátranéz a sor hosszúságára: - Jó, gyorsan, nézze, vegyen elő egy éles kést vagy bárdot.
(Ez az, ezaz, ezaaaaaaaaaaz, itt a helye, most kell ledöfni!!!)
Én, miközben megigazítom a dekoltázsom: - Jajj, maga megpróbál most összezavarni, ugye? Melyik-melyik?

Na kérem, a hentes gyönyörűen feldarabolta nekem az oldalast, még a pácot is mellé dobta a zacskóba, majd szépen becsomagolta, nehogy a kezem vagy az autóm véres legyen, aztán még a végén árengedményt is adott, gondolta maradjon valamennyi szőke hajfestékre, mert a barnát ugye ki kell érdemelni...