A minap történt - 1. rész

Na de ami késik, nem múlik, ugye. Zaklatott hét áll mögöttünk. Először is az a bajuszos, szőrmebundás karú pénztárosnő a Spáárban, akit ha meglátok műszakban, másik pénztárhoz állok. Most nem volt szerencsém, csak ő volt. Na, sebaj, gondoltam, a gyerek annyira jólelkű, hogy babakocsiban mindig alszik. Kivárom a sorom. Nemrég óta sétálunk, meg még annyira nem ismerjük egymást, hiszen alig múlt 7 hetes, ő sem tudja, milyen arányban iszom a fröccsöt, és én sem, hogy ő mit gondol, amikor a tenyerembe székel, szóval honnan a francból kellett volna tudnom, hogy ha hosszabb időre megáll a babakocsi, azt hogyan tolerálja? 2 perce állhattam a sorban és éppen a Norbi fagyikat nézegettem a szemmagasságban lévő hűtő polcán, amikor megláttam, hogy egy öregasszony irdatlan ronda arcmimikával körítve gügyög. Mondom ez tuti egy eltévedt szellem, de nincs bajom velük, csak tudnám, miért vicsorít a babakocsira. Nem látja, hogy alszik az a gyerek? Odanéztem, hát látom, hogy kettő darab 200 forintos nagyságúra nyílt szem néz vissza és úgy 3-4 centivel lejjebb egy száj elkezd először lefelé görbülni majd szétnyílni. Neeee, csak azt neeee, ne nyílj szét jobbaaaaaaaaaaaan. De ahogy ezt kigondoltam, elkezdődött. Jött, aminek jönnie kellett. Igen. A párzó vércse is megirigyelné, úgy visított méhemnek gyümölcse a sorban. Aki addig kedvesnek tűnt, most elfordult, de előtte csúnyán nézett jól vagy készült megdobálni tojással, eperjóval meg mittomén, mi volt akkor épp akciós. A pénztárosné, aranyvirág, magát egyáltalán nem zavartatva folytatta a tárgyak huzigálását, (gondolom elvált, ha férfi lennék, azonnal kivágnám ilyen technikával) és persze, miért ne, minden másodiknál nem olvasta a gép, így elkezdte bepötyögni manuál módban a kis szőrös ujjaival a gépbe, amit többször láttam, hogy visszatörölt, mert biztos annyira szőrös a szeme körül is, hogy nem látta jól vagy a jóisten tudja, de én közben tócsát hagytam magam alatt, annyira ideges és feszült kezdtem lenni. Sorra kerültünk. Tempójában mit sem változott az eltelt pár perc alatt, pedig a gyerekem – színét tekintve – már helyet cserélhetett volna egy kiló padlizsánnal, azt sem vettem volna észre, de ez az asszonyt egyáltalán nem érdekelte. Látszott, hogy semmi de semmi nem tudja kizökkenteni a munkájából. Igazi workaholic. Még példát is vehettem volna róla, de inkább megjegyeztem közepes fejhangon, hogy inkább porcelánfestőnek kellett volna mennie, és vannak kapcsolataim Herenden, ha innen esetleg - valami névtelen panasz hatására - páros lábbal rúgják ki a napokban… De ez annyira hülye volt, hogy ezen is csak mosolygott. Mindegy. Tovább haladtunk a gyógyszertárba a még mindig ordító gyerekkel. Kivettem, ölbe helyeztem, hátha úgy könnyebb neki, nekem, a környezetünknek és így kocogtunk tovább. Bementünk a gyógyszertárba. Ott már csak hüppögött, de azt baromi látványosan és hihetetlen színészi képességekkel. (Ha így folytatja, ő lesz a következő kis ábelanita.) Mivel ezáltal jól sikerült a belépőnk, előre engedtek. Jé, még van ilyen? Megköszöntük. Kérdezte a gyógyszerész, jajj, hát mi történt ezzel a kis csöppséggel, miért tört el a mécses? Röviden, tömören és olyan lendülettel válaszoltam vissza, hogy csak úgy visszapattant az üvegfalról. Felidegesítették a spáárban. Félperces néma csönd. Gondolom megemlékeztek azokról, akiket már nem tudnak felidegesíteni a spáárban, majd elkezdenek röhögni nagyon. Jajj, hallod ezt, Marikám, felidegesítették, hihihihihihi….  Na ez a nap rettentő volt utána is, de már nem emlékszem, miért, de biztosssss az volt. A következő nap ennél sokkal nagyobb élményeket tartogatott. Folytatása következik…