Gombaaa

Hosszú idő múlva tegnap végre eljutottunk gombászni a bogácsi erdőbe is. Most szándékosan ismeretlen helyek feltérképezésére áhítoztunk, no meg (főleg én) persze a fedőnyi nagyságú rántott őzlábra tartárral, amit gyerekkorom óta nem ettem. Állítom, hogy bejártuk a legdurvább helyeket. Meredek saras emelkedőket másztunk meg és olyan tövisbokrokon küzdöttük át magunkat, hogy nem maradt ép bőrfelületünk és persze a ruháinknak is annyi. Az első pókháló arcomra tekeredése kiváltott némi hisztit, talán a második is, de a tizennyolcadik után már megszoktam és már a zéró kólámmal sem hadonásztam magam előtt, mert egyrészt kimerítő volt, másrészt megittam addigra és jó messzire hajítottam a flakont. Csak vicceltem. Egyszer a nyomunkba eredt egy csapat lódarázs, hát akkor tényleg megijedtem. Azt hittem, én már nem tudok futni. És tényleg nem. Szóval mentünk, meneteltünk és nem rettentünk meg az útra dőlt egymás utáni 5 fenyőfa laza, hanyag átugrásától sem. (Bevallom, igazából ez úgy nézett ki, hogy félig áttettem a lábam a fatörzsön, majd először halkan majd egyre erősödően nyüszítettem, hogy segítség, segítséééég, amikor a férjem megszánt, visszaugrott (!) és hátulról lökött rajtam egy jó nagyot. Még jó, hogy nem törtem össze a koponyámat az avarban… Dög.) A közel kétórás túra eredménye a kosárban egy nyomorult és félig megrágott őzláb, amiért a másik fél nem túlzás, az életét kockáztatva mászott be egy nagyon durva pókháló alá a tövises közé, némi félig ismeretlen, sárgarépalevet eregető tölcséres, egy kiló tűlevél, pár savanyúszagú avarlevél és hat kiló sár rátapadva a csizmánkra, amitől kábé olyan magas lettem, mint Julia Roberts. Ja igen, mert az utolsó pillanatban még a parkolóban engedtem a házastársi nyomásnak és egy „Jóvanbazmeg, akkor add ide” dühös felkiáltással mégis felvettem a csizmát a hófehér félcipőm helyett. A tóparton hagytuk az autót, ahol volt egy kedves kis rét, néhány fenyőfa és sok-sok piknikelő turista. Odafelé nem a rét felé mentünk, de visszafelé ezen a réten át kellett gázolnunk, hogy elérjük az autónkat. És ahogy ott gázolunk, gázolgatunk, kezemben a nyitott gombászkéssel, és élvezzük a gondtalan sétát a sima, egyenletes pihe-puha talajon, végre a nap is süt, a természet illata varázslatos, a hajam a szél borzolja és a bal vállamon egy színes pillangó pihen…, szóval csak megyünk összetörve, csalódottan, mire mit látunk, na mit? Az egész kib* rét TELE VAN ŐZLÁBBAL!!!!!!!!! Ezt nem hiszem el… Csak a parkoló autónk melletti rétig kellett volna három-négy lépést tenni, és tele a kosár. Kicsit ugyan megörültünk, de nem volt őszinte, ezt mindketten éreztük. Hát hol a kihívás? Hazaérve kérdezte a férjem, hogy akkor készítheti? Biztos, hogy ezek jó gombák? Hogyne, persze, már most késésben vagy, hajrá, rajta, panírozz! Mondta, hogy először csak egy-kettőt süt ki. Kérdezem, miért? Te nem kérsz? Őőőő, most még nem – mondta. Tán jóllaktál az avarral vagy kimerültél vagy mi a megmerevedett kutyaszaré’ nem eszel? Mert megvárom, hogy életben maradsz –e, aztán utána eszem én is. Hámmer valakinek fel kell takarítani utánad meg el kell vinni a kórházba, ha baj van, nem? De. Ezzel meg is győzte magát. Cöhh, na add ide! – azzal mártír ábrázattal magamba tömtem a két kisebb (négy nagyobb) kisült darabot tartárral, majd kissé összetörten lerogytam a kanapéra, bekapcsoltam az Általános iskola című csehszlovák filmet és közösen vártuk a hatást. Természetesen a négy óra alatt mindenféle tünetet produkáltam (viccből, hiszen én rengeteget gombásztam a szüleimmel gyerekkoromban, pontosan tudom, hogy melyik gomba ehető és melyik nem). Először viszketett a szemem alatt, azt még sikerült egyedül megoldanom, de utána már a hátam is nagyon viszketett, visszatérően, aztán a talpam is begörcsölt, mindkettő, felváltva úgy, hogy sokáig kellett masszírozni, nyilván nem nekem, majd levertségre hivatkozva nem tudtam segíteni füvet nyírni és este gyerekeket fürdetni sem. Ezt elég hitelesen adtam elő, mert senki sem kételkedett a tüneteim valódiságában. Aztán amikor letelt a négy óra, amit rajtam kívül mindenki nagyon várt, jeleztem, hogy akkor most már lehet enni, persze ahhoz előtte el kell készíteni, de mivel késő van és engem borzasztóan kimerített ez a stressz, most megyek és lefekszem aludni…

Gyerek van ELADÓ!

Szofi kapott egy megunt beszélő pónibébit az unokatesóktól, ők már nagyok, így ránk maradt. Azt ugye nem kell részleteznem, hogy ez sem kivétel, k* hangos, ráadásul a hölgy, aki kölcsön adta neki a hangját szerinte rendkívül cuki módon, babahangon próbálta ráhányni azt a pár mondatot a szalagra, de mivel sem tehetsége, sem gyereke nincs, irritálóan rémesre sikeredett. Én már előre vetítve láttam lelki szemeimmel, hogy fogom apró darabokra metélni az eszközt a soron következő óvodás hétköznap alkalmával, de aztán kellemes meglepetésként két perc elteltével magascés hanghordozásra lettünk figyelmesek Sz. szobájából, miszerint: „Na most már inkább csendben legyél, elég volt belőled. Menj és tanulj meg kussolni!” Aztán egy puffanás, és onnantól nem hallottuk többé. Büszkén egymásra néztünk a férjemmel és megnyugtatóan konstatáltuk, igen, ez a mi nevelésünk.

Hédi kedvenc időtöltése az elemek távirányítóból, játékokból eltávolítása majd módszeres és véget nem érő szopkodása. Ha az nincs kéznél, rámegy bármilyen töltőre, kábelre, mindegy, csak legyen benne vezeték, és ha még be is van dugva, na az maga a nirvána. Természetesen mindezt csak akkor viheti véghez, ha nem látom, és ez ritka. De van ilyen. És amikor fél perc csendet hallok, semmi gügyögés, zakózás, akkor biztos vagyok abban, hogy valahol egy csendes sarokban ül és elemet szopogat. 10-ből kilencszer igazam is van. Az a maradék egy, amikor nem, akkor valószínű Szofival bandázik annak szobájában, zárt ajtók mögött. Megbízom Szofiban, tudom, hogy – általában – figyel rá, és inkább együtt játszanak, beszélgetnek, vagyis tanítgatja beszélni, minthogy magára hagyná. Ennek eddig nagyon örültem, egészen a legutóbbi orvoslátogatásunkig, ahol Hédi felfrissített szókincsével vártuk a sorra kerülést.

Zsúfolt váróterem, tele ősanyával, enyém a harminckettes cetli, ezren vannak előttem, shit… Az én kisgyerekem nem egy barátkozós fajta, szinte soha nem mosolyog idegen helyen, idegen emberekre, még ismerősökre sem mindig. Meg néha rám sem, de azt meg is érdemlem. Úgyhogy a szokásos, forgatókönyv-szerű szitukon végig mentünk, hogy szia baba, jajj de szép vagy, mosolyogjál, nézd, itt a másik baba, ő is nagyon szép, (mutat a sajátjára), ésatöbbi. Az enyém csak ül, vagy áll mereven, és ha egyáltalán odafordul, az már nagy szám. Az arcán semmi érzelem, nulla mimika, már csak azt várom, mikor csapja ki a pakli kártyát. Ez megy pár percig, aztán a váróterem népes táborából szépen mindenki rájön, hogy feleslegesen gyötrik magukat némi mosolyért és hiába szeretnének játszó pajtit szerezni magzatuknak, nálunk bizony rossz helyen kopogtatnak. Amikor már mindenki visszasüllyedt a saját nyomorába gondolataiba, akkor jön el Hédi ideje. Ki gondolná, de olyankor felélénkül, végre nem kell megfelelni és indulhat a parádé. Kezdi azzal, hogy odamegy mindenkihez egyesével, ráteszi egyik kezét a térdére, mélyen a szemébe néz (pszichológus lesz vagy hittérítő, akárki meglássa) és közli vele, immár barátságos arckifejezéssel: PANCSER. Aztán a következőnél is eljátssza, majd az azt követőnél is. Én néha – hogy lássák, foglalkozom a gyerekkel – odasúgom, hogy gyere vissza az ölembe, mert fázik a combom, de láthatóan nem érdekli. Hálátlan kölyke… Aztán persze cserélődnek a szülők és gyerekek, az újakkal is el kell játszani, most már mindenki tudja a szerepét, mire végre az előttünk lévő megy be, én meg kezdek cuccolni, hogy mi jövünk, vége a várakozásnak. Nagy a csend, mindenki izgatottan vár, mire Hédi megáll a váróterem közepén és torkaszakadtából elkezd ordítani: BESZARTAM! BESZARTAM!... Nem találtam szavakat csak szépen, csendben összehajtogattam magam, zsebre vágtam a maréknyi önbizalmam és lapos kúszásban becsúsztam a gyerekkel a rendelőbe, aki csak vigyorgott rám és hagyta, hogy levegyem róla a szép, tiszta pelenkát...