Gyerek van ELADÓ!

Szofi kapott egy megunt beszélő pónibébit az unokatesóktól, ők már nagyok, így ránk maradt. Azt ugye nem kell részleteznem, hogy ez sem kivétel, k* hangos, ráadásul a hölgy, aki kölcsön adta neki a hangját szerinte rendkívül cuki módon, babahangon próbálta ráhányni azt a pár mondatot a szalagra, de mivel sem tehetsége, sem gyereke nincs, irritálóan rémesre sikeredett. Én már előre vetítve láttam lelki szemeimmel, hogy fogom apró darabokra metélni az eszközt a soron következő óvodás hétköznap alkalmával, de aztán kellemes meglepetésként két perc elteltével magascés hanghordozásra lettünk figyelmesek Sz. szobájából, miszerint: „Na most már inkább csendben legyél, elég volt belőled. Menj és tanulj meg kussolni!” Aztán egy puffanás, és onnantól nem hallottuk többé. Büszkén egymásra néztünk a férjemmel és megnyugtatóan konstatáltuk, igen, ez a mi nevelésünk.

Hédi kedvenc időtöltése az elemek távirányítóból, játékokból eltávolítása majd módszeres és véget nem érő szopkodása. Ha az nincs kéznél, rámegy bármilyen töltőre, kábelre, mindegy, csak legyen benne vezeték, és ha még be is van dugva, na az maga a nirvána. Természetesen mindezt csak akkor viheti véghez, ha nem látom, és ez ritka. De van ilyen. És amikor fél perc csendet hallok, semmi gügyögés, zakózás, akkor biztos vagyok abban, hogy valahol egy csendes sarokban ül és elemet szopogat. 10-ből kilencszer igazam is van. Az a maradék egy, amikor nem, akkor valószínű Szofival bandázik annak szobájában, zárt ajtók mögött. Megbízom Szofiban, tudom, hogy – általában – figyel rá, és inkább együtt játszanak, beszélgetnek, vagyis tanítgatja beszélni, minthogy magára hagyná. Ennek eddig nagyon örültem, egészen a legutóbbi orvoslátogatásunkig, ahol Hédi felfrissített szókincsével vártuk a sorra kerülést.

Zsúfolt váróterem, tele ősanyával, enyém a harminckettes cetli, ezren vannak előttem, shit… Az én kisgyerekem nem egy barátkozós fajta, szinte soha nem mosolyog idegen helyen, idegen emberekre, még ismerősökre sem mindig. Meg néha rám sem, de azt meg is érdemlem. Úgyhogy a szokásos, forgatókönyv-szerű szitukon végig mentünk, hogy szia baba, jajj de szép vagy, mosolyogjál, nézd, itt a másik baba, ő is nagyon szép, (mutat a sajátjára), ésatöbbi. Az enyém csak ül, vagy áll mereven, és ha egyáltalán odafordul, az már nagy szám. Az arcán semmi érzelem, nulla mimika, már csak azt várom, mikor csapja ki a pakli kártyát. Ez megy pár percig, aztán a váróterem népes táborából szépen mindenki rájön, hogy feleslegesen gyötrik magukat némi mosolyért és hiába szeretnének játszó pajtit szerezni magzatuknak, nálunk bizony rossz helyen kopogtatnak. Amikor már mindenki visszasüllyedt a saját nyomorába gondolataiba, akkor jön el Hédi ideje. Ki gondolná, de olyankor felélénkül, végre nem kell megfelelni és indulhat a parádé. Kezdi azzal, hogy odamegy mindenkihez egyesével, ráteszi egyik kezét a térdére, mélyen a szemébe néz (pszichológus lesz vagy hittérítő, akárki meglássa) és közli vele, immár barátságos arckifejezéssel: PANCSER. Aztán a következőnél is eljátssza, majd az azt követőnél is. Én néha – hogy lássák, foglalkozom a gyerekkel – odasúgom, hogy gyere vissza az ölembe, mert fázik a combom, de láthatóan nem érdekli. Hálátlan kölyke… Aztán persze cserélődnek a szülők és gyerekek, az újakkal is el kell játszani, most már mindenki tudja a szerepét, mire végre az előttünk lévő megy be, én meg kezdek cuccolni, hogy mi jövünk, vége a várakozásnak. Nagy a csend, mindenki izgatottan vár, mire Hédi megáll a váróterem közepén és torkaszakadtából elkezd ordítani: BESZARTAM! BESZARTAM!... Nem találtam szavakat csak szépen, csendben összehajtogattam magam, zsebre vágtam a maréknyi önbizalmam és lapos kúszásban becsúsztam a gyerekkel a rendelőbe, aki csak vigyorgott rám és hagyta, hogy levegyem róla a szép, tiszta pelenkát...