Ülök a fűben és papsajtot eszem. Mámmegint. 7 éves vagyok.
Éppen kiközösítettek. Mámmegint. Csak mert azt mondtam, szerintem nincs isten.
Mert ha lenne, akkor nem lenne háború és nem halna meg annyi ártatlan gyerek
(biztos a TV-ben hallottam) és mi is a tengerhez járnánk nyaralni, mint ti és
nem csak a telkünkre mennénk, ahol szódásüveggel locsoljuk egymást, ha éppen jó
a kedvünk. Persze senki nem válaszolt, csak nevettek. Aztán kitiltottak a
homokozóból, mondván semmi keresnivalóm közöttük…
Ülök az Erzsébet királyné szobor tövében és bottal rajzolok
a homokba. Mámmegint. 10 éves vagyok. Éppen kiközösítettek. Mámmegint. Csak
mert nem akartam lehúzni a bugyimat én is és úgy felmenni a sziklára, miközben
a nagyobb fiúk lent maradtak, mert tériszonyosak és hánynak, ha magasba kell
menniük. Szerintem ez hülyeség. Azért akarnak lent maradni, hogy leskelődjenek.
Persze a többiek szerint inkább nyúl vagyok és a cipőm is szar lengyelpiaci,
nem is tudnék benne felmászni. Aztán mondták, hogy többet ne is játsszak velük,
mert csúnya is vagyok ráadásul…
Ülök a hévmegállóban, mert lekéstem a hévet. Mámmegint. 15
éves vagyok. Stoppoljak vagy ne? Mit veszíthetek, nem igaz? Kiálltunk, én és
Karinthy. Megállt egy srác mustársárga ladával. A zene olyan hangosan szólt,
hogy még mielőtt odaért, már halláskárosodást szenvedtem. Benéztem az autóba.
Hát, elég rusnya volt, de mosolygott. Ártalmatlan hülye, gondoltam. Mondta,
hogy szívesen bevisz az Örsig. Zsír. Kértem, hogy kicsit halkítson a zenén, nem
mintha nem szeretném, csak 6 óra van, reggel, és kurvára idegesít. Azt mondta,
hogy ő FX. Kérdeztem, hogy ez most mit jelent, ő egy biztos pont az életemben?
De ez csak a beceneve volt. Sokszor segített ki, amikor lekéstem a hévet. Aztán
már szóltam a barátnőmnek, hogy szálljon le ő is és jöjjön velünk, mert FX-szel
az út nagyon szórakoztató. Később már nem csak az Örsig, hanem egészen Budára
az iskoláig vitt. Mert volt kedve és bírt minket. Mi is csíptük, mert mindig
volt cigije. Sosem tudtuk meg, mivel foglalkozik, csak hogy tele van pénzzel és
mindig ráér. Aztán FX egyszer csak nem jött többet. Megtudtam, hogy lecsukták.
Mámmegint…
Ülök a kanapén otthon, betegen. 20 éves vagyok. Az első
munkahelyemen dolgozom, vagyis most éppen nem dolgozom. Csörög a vezetékes
telefon. A főnökasszony van a vonal másik végén. Mámmegint. Egyáltalán nem
érdekli, hogy vagyok. Egy dolog érdekli, hogy miért van az, hogy az ő főnöke,
S. mindig olyankor hiányzik, amikor én is. Jeleztem, hogy fingom nincs, talán
őt kellene megkérdeznie. Persze azonnal a fejemhez vágta, hogy biztosan együtt
futunk, és én a szeretője vagyok, ne is tagadjam, és szégyelljem magam meg
ilyenek. Sírtam. Vissza sem vágtam. Mert nem mertem, fiatal voltam, pályakezdő,
alázatos és tisztelettudó. Ettől függetlenül igazságtalannak és megalázónak
éreztem a szituációt. Amikor letettem, megkérdeztem a szüleimet, probléma lenne
–e, ha most felmondanék. Azt mondták, nem…
Ülök a kertben, körülöttem a gyerekeim. Játszanak,
hangoskodnak, hisztiznek. Mámmegint. 37 éves vagyok. Továbbra sem hiszek
istenben, nem szépültem meg és a cipőim sem túl márkásak. A következő
gondolatsort még gyerekkoromban fogalmaztam meg, a papsajt mellett. Azóta sem
jutott eszembe. Most hajnalban arra ébredtem, hogy ezt le kell írnom. Hogy miért
most? Ki tudja…
Bárcsak én lennék a következő, aki az űrbe utazik! – mondta
a milliomos, miközben whisky-t töltött magának.
Bárcsak milliomos lennék, hogy ne kelljen állandóan repülnöm
a munkám miatt! – mondta az ügynök, majd elővette a jegyzeteit.
Bárcsak fent ülhetnék azon a repülőn! – mondta a fiatal
lány, aki egy ház tetején ülve kémlelte az eget.
Bárcsak ott lehetnék a háztetőn! – mondta a fiú, akinek a
szerelme volt a lány a tetőn, de nem lehettek már együtt.
Bárcsak tudnék beszélni! – gondolta a fiú kishúga, aki
születése óta néma és látta, ahogy a bátyja vágyakozik.
Bárcsak élhetnék még… - nézett ki az ablakon a fiúcska, aki
elveszítette a harcot a betegséggel szemben, majd végleg lehunyta a szemét.
Ne feledd, hogy mindig akad olyan, aki boldogan cserélne
veled…
Most hogy ezeket leírtam, megyek végre a dolgomra. Nemrég
ment el a kárszakértő. Normális figura volt, szerencsére minden kárunkat fizeti
a biztosító, amit a vihar okozott. Jelezte, hogy nem érdeke a pénz
visszatartása, ő független szakértő és vállalkozó. Darabra fizetik. Mondtam
neki, hogy bizony elég morbid az ő szakmája. Kérdezte, miért? Há’ mert ahol sírnak,
ott ő boldog.
Még egy ember, aki nem jön többet ide. Mámmegint…
