Álarcot le.

Mert aki azt mondja, hogy az élete mindig szép, az hazudik...

Vannak olyan pillanatok, amikor őszintén azt érzem, eljött az idő hogy elgondolkodjam azon, mi végre vagyok jelen itt, most és mi a hasznom a társadalom számára. Ez biztosan sokak számára meglepő, hiszen egy bohóc nem gondolkodik, csak szórakoztat. Mert ha már gondolkodik, akkor véleményt alkot. Ha véleményt alkot, akkor támadható. Ha támadható, akkor így vagy úgy védekeznie kell. Ahhoz pedig érzelmek kellenek, ami egy bohóc számára mindennek a végét jelentheti. De hát nem akar ő másokat magára haragítani, hiszen ő csak egy bohóc, neki szórakoztatnia kell, mindenáron, ezért nem is teszi. Nem gondolkodik. Így aztán lehet lökdösni, nevetni rajta, gúnyolni, ha éppen ahhoz van kedvünk, a bohóc tűri. Viszont ha egyszer úgy alakul, hogy elege van a viccesnek tűnő bántásokból, elfáradt és mégis inkább gondolkodni vágyik, akkor vesszük csak észre, hogy az életünk üressé válik, magunk maradtunk a nyomorunkkal, problémáinkkal, nem lesz senki, aki kizökkentsen, akár csak pár percre is abból a helyzetből, amiben vagyunk vagy amiben érezzük magunkat. És akkor rájövünk, hogy ez a bohóc, aki a részünk volt, aki ott volt bennünk mindvégig, most meghalt. Megölték...
De az élet megy tovább, telnek-múlnak a napok, hetek, majd újra elhitetik velünk, hogy az emberek jók, jót akarnak és bízhatunk bennük, és ekkor jön egy másik bohóc a feladatát teljesíteni, de ő már kisebb, öregebb és a mosolya sem olyan széles, mint a régieknek...

Vidám vasárnap

Ma délelőtt gyorsan összedobtam az ebédet, a hagymát krematórium fokozaton pirítottam, hogy gyorsan-gyorsan készen legyen minden és elindulhassunk barna bundásékhoz. Havonta egyszer biztosan kiügetünk és brummogások, farkasüvöltések majd ezen röfögve röhögések közepette, amit nem tudom eldönteni, hogy a gyerekek vagy mi élvezünk jobban, megteszünk két-három kört a veresegyházi mackó farmon. Régen Szofi motorral jött, az ő egyéni stílusában, a motorján hátul egy hatalmas sárga háromszög matricával, benne "fucking gas price" felirattal. Mindenki ünnepelte, főleg az állatok. Pedig azt írják, hogy a mackók ugyanúgy szórakoznak rajtunk, velünk, mint mi és hogy kimutatták kutatások vagy vérvizsgálat, nem tom, hogy ezek a jószágok kimondottan depressziósak egy-egy szürke hétköznapon, amikor az átlagemberek dolgoznak, a vérszívók gyerkőcök bölcsődében/óvodában/iskolában vannak és nincs aki mézet toljon a pofájukba kétméteres fakanálon kétpercenként. Ma viszont csuda szép idő volt, sokan kikívánkoztak, a parkoló megtelt, így kénytelen voltam az ingyenes helyre állni, pedig én akartam fizetni, dehát... szóval ma kánaán volt a darazsaknak és a medvéknek egyaránt, minden ember kezében maci vagy üveges méz volt, a másikban a hosszú fakanál. Rendesen szarul éreztem magam, hogy nálam csak egy latte volt sétáló pohárban. A farkasoknál viszont állt a bál, keringőzött a kanál. Tobzódott a terület tukacsincsillában, mindenhol volt néhány bolyhos nyuszitappancs, külön a testtől. Öröm volt látni. Biztos a gyerkőckék is élvezték, hallottam is néhány kényelmetlen kérdést elhangozni, amire anyuka vagy apuka gyorsan elcibálta onnan magzatát és közben a milyen ízű vattacukrot szeretnél, drágám kérdéssel próbálta elvonni a figyelmét a pszichothrillerről. Így már megértettem, miért állnak olyan rohadt sokan a vattacukrosnál.  Hédi baromira élvezte a sétát, végig aludt, pedig szívesen felolvastam volna neki a tádámszarvasok (vagy mi...) patalemezeinek rétegződésvastagságáról szóló kutatásokat vagy csak simán készíthettünk volna "Én és a mackóm" feliratú űber szánalmas montázs fotót, amiből pár példát láttunk is kitéve, istenem, annyira életszerűek voltak, ahogy a kislány selyem nyári ruhában, kocsikerék nagyságú lollipoppal a kezében áll, két oldalról pedig körbeveszik a tundra farkasok, vagy az a család, ahol az apuka nyakában van a kisfia, nagyon hasonlítanak, mindkettő kontrás, anyuka pedig a Csucsánszky frizurájával és egy akciós fila hátizsákkal a testén éppen hátulról karolja át az alfa hím medvét...

Hazafelé gondoltuk, veszünk valami vásárfiát a hiányzó Szofinak, mintha velünk lett volna, így meg is álltunk a fakopáncs-szerű kitelepült játékbazár előtt. Éppen a kaleidoszkópokat nézegettem, kezemben a babakocsival, amikor a nagyon kedves eladó figyelmeztetett, hogy bár nem szeretne beleszólni, de azt nagyobb gyerekeknek szokták vinni. Megkérdeztem tőle, hogy tényleg azt gondolja, hogy a 3 hónapos gyereknek nézegetem az eszközt? Édes istenem, reggel félálomban biztosan megint a buta arcomat húztam fel. Nem tudtam rá haragudni. Ma nem. Aztán délután itthon folytattuk a fotó falat, ami most így áll:

(Légyszi szóljatok, ha láttok ferde képetköszi.)

Éppen zajlik... (pillanatfelvételek az életemből, most)

Mivel a tegnapi írásom kapcsán többen megállapítottátok, hogy kissé oda a lelkem, elvitte a náthás gúnár, hát gondoltam, ma végre találok valami polgári elfoglaltságot, mint minden más otthon lévő normális anyuka, tudjátok, a bio, a natúr, az öko meg ezek és megmutatom, hogy azért ez is megy nekem no. Így aztán elkezdtem (bio almából!) almás pitét sütni. Azt hittem, minden előnyös tulajdonságot örököltem anyukámtól, de egyre gyakrabban döbbennek rá, hogy őőőő nem. Én nem tudom, miért, meg milyen átok ez rajtam, de egyszerűen képtelen vagyok szép almás pitét készíteni. A legbonyolultabb kajákat is megfőzöm, tényleg, de két dolog nem megy az istennek sem. Nem csak ritkán nem, hanem soha. Ezek a rizs és az almás pite. E...:

Most még azt a nyavajás nyújtófát sem találtam meg, olyan szép rendet vágott a férjem a kamrában (akinek ezúton küldeném - meg mindenkinek aki szereti - Császár Előd: Megtalállak még című számát), így kénytelen voltam a féltve őrzött ipari méretű fóliázó tekercsével kinyújtani.... E....:

Nem mondom, hogy egyszerű volt, az apacsok jól odaragasztották, de valahogy megoldottam. És már 20 perce sül. Normális, hogy még nincs illata??? Óbassssz......... a sütőt nem kapcsoltam be....

Kicsi szájba kicsi cumi

… Hirtelen azt sem tudtam, hova kapjak, amikor végre a kezembe akadt egy 6 hónapos kortól használható cumi. Gyorsan betettem, de nem tetszett neki. Szabályosan tele lett a szája vele. Értem én, nem is neked való, mondtam és gyorsan megkerestem a 0-3 hónapos méretet, de a keresgélés közben gyorsan megalkottam a „Kicsi szájba kicsi cumi” mondást. Ezen hangosan felröhögtem. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne ezt is elvonatkoztatni a konkrétumtól és vajon mikor, milyen helyzetekre lehetne később alkalmazni. Például lehetne akkor, ha arra szeretnénk utalni, hogy egy mutyizásnál kinek mennyivel lehet befogni a száját. Aki szerényebb alkat és kevésbé esélyes, hogy pofázzon, annak kevesebb is elég. Aki láthatóan nagypofájú és még kiterjedt kapcsolatrendszerrel is bír, nagy valószínűséggel jóval vastagabb összeggel fog csak elkussolni, mint a társa. Tehát ide szerintem tökéletesen illik az általam kitalált „Kicsi szájba kicsi cumi” mondás.

Ennek apropóján elővettem pár közmondást és próbáltam rájönni, milyen körülmény vagy azok összetettsége alkothatta meg azokat, még mielőtt elkezdtük alkalmazni bizonyos helyzetekre. Mi lehetett a legelső történet, amely kapcsán kialakulhatott. Lássunk néhányat.

1. Pista bácsi észrevette, hogy a lova, Ajándék, egyre paranoiásabb. Akárhányszor Pista bácsi ránézett a fogára, az mindig az oldalára borult és hangos nyerítés közben, rázkódva dobolt patáival az oda támasztott talicskán. Ez nem tett jót sem a szőrzetének, sem Pista bácsi fizikumának, mert mindig neki kellett utána felállítani a sokkos állapottól kába Ajándékot. Ebből okulva – a bajt megelőzve – kiírta egy táblára és a ló boksz fölé akasztotta, hogy ha mennek az onokák, nehogy rájuk dőljön a ló: Ajándék lónak ne nézd a fogát!

2. Sári nem szerette az apját, mivel az nagyon keményen bánt vele. Mindig a fejéhez is vágta: Apa, neked nincs szíved, nincs benned semmi! Amikor 1967-ben Sári megtudta, hogy édesapja meghalt, még az is sokkolta, hogy neki kellett azonosítani. Be is ment a hullaházba és látta, hogy a boncmester az ő régi játszópajtása, Feri, akinek mindig panaszkodott, hogy az apja szívtelen, merő üresség. A srác annak idején is és most is raccsolt erősen, így amikor Sári odalépett és megnézte az apját, a fiú megfogta a vállát és némileg bíztatóan csak ennyit mondott: Sári, meg kell tudnod, nem volt igazad. Apádnak volt szíve, voltak belsőségei. Apád nem volt üreges. De mivel az r betűt rosszul mondta, így hangzott: Apád nem volt üveges.

3. Bonifác atya híres volt arról, hogy szerette a nőket. A nők mindig valami újat mutattak neki, csupa olyasmit, amiről addig Bonifác atyának sem tudomása, sem elképzelése nem volt. Egyszer olyat, de olyat mutatott neki egy nő, hogy addig-addig gyakorolták együtt, mire szegény Bonifác atya teljesen kimerült és holtan esett össze. De megtanulta. Mert a jó pap holtig tanul.

4. Na, hát ugye senki sem születik mezőgazdásznak, így hát amikor az iskolában feladták házi feladatnak, hogy mindenki vesse be valamivel az ágyát, haza is mentek a diákok. Józsika kukoricát vetett rá, Ilonka repcét, Anna pedig fűmagot. Józsikának júliusra már bazira nyomta a hátát a kukorica tábla, Ilonka pedig nem győzte magáról sikálni a sárgaságot, de Anna, ő egész évben puha ágyban tudott aludni, mert annak idején jól választott és mint kiderült, kiváló érzéke volt a mezőgazdasághoz. Erre a feladatra meg is kapta az ötöst. Mert ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.

És így tovább. :-)

Retro Én

Ni, már 8 évesen is írtam. A helyesírásom még nem volt oly jó, de a szóhasználatom kifogástalan és a jegesmedve bőr, hát az baromi kényelmes lehetett. Részletek 1985-ből...

Egy szürke hétköznap szülte gondolatok

Vannak olyan lányok, asszonyok, akik úgy vezetik le fölösleges energiáikat, úgy szabadulnak meg a bennük lakozó állattól és csak és kizárólag úgy nyugszanak meg, ha elmennek shoppingolni. (És akkor itt kérném meg halkan Cs. Tünde (45?) barátnőmet, hogy véletlenül se írja be kommentnek azt a soproni kiruccanásunkat, amikor a szálloda ajtaját színpadiasan bevágva magam után órákra tűntem el és több szatyor ruhával jöttem haza, magam részére.) Na de térjünk is vissza a másra, aki nem én vagyok, mert mint ahogy kétféle gyerek létezik, a zseni meg a másé, úgy minden sztori is csak távolról ismerős, mintha láttam/hallottam volna már ilyet… Tehát a történet ma reggel kezdődött, amikor is időpontunk volt Dévény tornára a majdnem 3 hónapossal. A torna lezajlott a maga ütemében, ővércsesége hozta a formáját és minden pillanatban, sajátságos hangszínben kérte ki magának a mozdulatsor hosszát és gyakoriságát, majd a végén, amikor a kezembe került, békésen megnyugodott és gyakorlatilag azóta is hüppög, ahogy szokott. De ennek - függetlenül attól, hogy az ember lánya sajnálja a gyermekét, pedig tudja, semmi sem fáj neki, csak egyszerűen ne taszigálja őt senki, előzetes bejelentés nélkül - van azért egy nagy előnye, mégpedig az, hogy a torna végeztével órákig ki van ütve, tehát bármit csinálhatok vele. Bármit! Például ma elmentem vele az APECH-ba ügyet intézni és mindezt csendben, méltóságteljesen, még a várakozás sem okozott semmi problémát. Néztek is az asszonyok, irigykedtek az arcukkal és a „micsoda fantasztikus anya, hogy ilyen nyugodt gyereke van, biztos sokat foglalkozik vele” vagy „mekkora mázlija van ennek a büdös r*ncnak, hogy nem üvölt az a gyerek” gondolatokkal mértek végig. Pedig olyan szívesen mondtam volna, hogy lányok, asszonyok, egy óra Dévény torna és a ti gyereketek is végig kussolja a délelőttöt, garantálom! Na de inkább hagytam is és jólesően, kaján vigyorral a szám sarkában fürdőztem abban, amiben eddig nem volt részem. Szóval ennek hatására határtalan energiával töltődtem fel és úgy éreztem, igen, most aztán enyém a délelőtt és nem jöhet szembe semmi olyan gond, amivel ne tudnék megbirkózni. Igen. Úgy döntöttem, végre először ELMEGYEK SHOPPINGOLNI a gyerekemmel! El is jutottam a pékségig, ahol megvettem a legrondább kenyeret, amit csak süthet egy pék. Nem is értem, hogy az egészséges kenyerek miért nem tudnak szépek lenni? Az már luxus? Ha nem akarsz koszorúér elmeszesedésben vagy koleszterin túltengés okozta szívrendellenességben elpusztulni, akkor már nem jár a szép étel? Na mindegy, szóval a kenyérrel a hónom alatt kiballagtam, hogy folytatom a shopping körutamat és gondoltam, most aztán irány valami nőcis hely. És igen, végre odaértem, végre újra érezhettem azt az illatot, azt az elismerő fogadtatást, amiben már régen nem volt részem. Megérkeztem a henteshez!!!!!! Óóóóóó az a mangalica tepertő, jajjjjjj az a disznósajt és jesszusom, de szép a főtt császár, mindegyikből ide nekem sokat, mozgás, gyerünk-gyerünk! Épp csak pisztolyt nem fogtam a hentes fejéhez, aki persze hozta a smúz formáját, szokás szerint. Mutattam is neki, hé, öreg, nézd, azóta egy újabb gyerekkel vagyok, így is vegyem magamra, amiket mondtál és amit gondoltál a szemeddel? Igen. Így is. Mindig tudtam, hogy a pénzemre hajt. Hát, ez volt ma eddig, de most mennem kell, mert bár nagyon egészséges a kenyerem, de közben megsült a császárom, felpuhul a tepertőm és a disznósajt bekebelezi a környezetében állókat, ha nem sietek...

Más. Az esküvő sokak életében mérföldkő és – az esetek többségében – tényleg egy hitelt érdemlő és megosztandó életesemény, melyet sokan örömmel vésnek be a virtuális emlékkönyv és ismerősgyűjtő oldal megfelelő rovatába. (Bezzeg régen, amikor még csak a helyi lap közölte, mennyivel izgalmasabb volt. Komolyan vártam a csütörtököt, hogy megjelenjen a gödöllői Szolgálat és megnézhessem, kik születtek, hátha ismerős a vezetéknév, kik haltak meg és kik házasodtak össze. Aztán ha véletlenül elbambultam az időpontot és Apu abba hámozta a krumplit, ki kellett szednem a szemetesből, mert anélkül nem tudtam tovább élni amúgy minőségi életem. Perverzió volt ez a javából, kérem szépen.) Na de ezzel még nincs is semmi problémám. De tessék mondani, miért kell a ceremónia és a lakodalom alatt készült fotókat napokig, sőt, továbbmegyek, hetekig, hónapokig posztolni minden kib* napon? Láttuk már, nagyon szépek voltatok, tényleg, le a kalappal, hogy a Rozi bele tudta magát tuszkolni még 40 évesen is abba a tinédzser ruhába és a torta, nahát, az valami fantasztikus lehetett, főleg benne az a természetes rózsaszínű krém. Hmmm, szívesen megkóstoltam volna, de ugye nem voltam meghívva, mert csak a szűk család mehetett, értem én, az a cirka 120 fő. Most akkor olaszok -e vagytok vagy mi? Na mindegy. Vagy netán van még, aki nem gratulált és ez tűrhetetlen? Akkor ki kell írni a főoldalra, így ni: „Sziasztok! Bizonyára (legalábbis nagyon remélem) mindannyian láttátok, hallottátok, hogy férjhez mentem/megnősültem. Néhány (ezer) képet ki is tettem (naponta), gondolom már mindenki, többször is megnézte részletesen, irigykedve. Mondom mindenki! De... amennyiben még nem tettétek, itt a remek alkalom, hogy megnézzétek, akár újra, több album is fent van az oldalunkon, Béci és Rozi nagy napja néven, és gratuláljatok!!!” Ha még ekkor sem fognak gratulálni, valószínűleg már nem felhasználói az oldalnak vagy meghaltak. Más kifogást ne fogadjatok el...

Az új rendelet szerint délután 4 óráig kötelező az iskolában tartózkodás a kis vérszívóknak iskolás diákoknak, kivéve a kivételek. De tessék mondani, miért mindig a mi szomszédaink gyerekei a kivételek és jöhetnek haza 1-kor és futballozhatnak/gördeszkázhatnak és üthetik egymást péppé őrjöngve az ablakunk alatt? Persze ez csak akkor tűnik hangosnak, ha Lajos bácsi abba hagyta a napi 5 óra kötelező körfűrészelését...

És végül miért nem tudom SOHA úgy elosztani a szardella krémet, hogy minden rozskenyér falatkára egyformán jusson? (Ezt még tegnap írtam, ma már elő sem veszem, szardella, pffff, mondjon le!!!)