Így szültünk mi

Kering a neten egy kismama által leírt rémtörténet arról, hogy mi vár ránk, vagyis most már csak rátok, ha nem fogadtok fel saját szülész orvost vagy nem magánkórházban szültök. Az most nem lényeg, hogy melyik részével értek vagy nem értek egyet, ez az ő története, ő élte meg minden pillanatát, biztos vagyok abban, hogy őszinte minden szava. Na de, ezen felbuzdulva úgy gondoltam, megírom én is a saját történetemet röviden, virágnyelven. :-)

2013. július 17. szerda, délelőtt 10 óra. A férjem, én, Samsonite junior és Mr. Samsonite megjelentünk a kórház kapujában. Nagy levegő, hisztériás rohamok csillapítása, majd indulás be.

Recepción.

-          Jó reggelt. Szülni jöttünk, kérem igyekezzen. Itt vannak a papírok, mindent összekészítettem, a három hónapnál nem régebbi házassági anyakönyvit, a személyigazolványt, TAJ kártyát, lakcímkártyát.

-          Matricája van?

-          Matricám? Hát, lehet, hogy akad a zsebemben egy-két helókittis. A gyerekének kell?

-          KÓRHÁZI MATRICÁJA!!!

-          Ja, az nincs.

-          Akkor itt van két ív. 5. emelet. Viszlát.

-          Köszönöm a kedvességét és…. SZÜLJÖN SÜNT! (hisztériás roham csillapítás, 2. szakasz)

Oké, kérdem a férjem, mi a lóf*szt kell csinálni ezzel a két ív matricával. Megjelöljem, amerre járok? Jó, ragasztok egyet a liftbe, egyet az előtérbe, egyet a szülőszoba ajtajára, egyet a hálóingemre, egyet a… - Baszki, nézd már, a liftben áll egy hordár. Odatolom a csomagjaimat, hogy az ötödikre legyen szíves. Néz, mint véznaujjú maki a záhonyi gyorson és jelzi, ő nem azért áll itt, csak liftet kezel. Ja, mert én hülye vagyok? Nem tudom megnyomni az ötöst és kell maga, aki megnyomja helyettem? (Hisztériás roham csillapítás, 3. szakasz)  Megérkeztünk az ötödikre. A liftajtó olyan technikával nyílt, hogy egy svájci trezorterem is megirigyelhette volna. Feltárult a szülészet.

Recepció, szülészet.

-          A szobámat kérem, szülni jöttem.

-          Neve?

-          Itt van a matricán. Kérem, igyekezzen, vár az orvosom.

-          Ki az orvosa?

-          Nyuszifül doktor.

-          Nyuszifül doktor éppen a műtőben van, a szobájában pedig még vannak, csak délután hagyják el, utána takarítják, jöjjenek vissza 3-4 között.

-          Mi van? Maga viccel? Itt van minden cuccom, összepakolva, rá vagyok készülve lelkileg, ne mondja nekem, hogy most menjek el és jöjjek vissza újra!?

-          De.

A férjem érezte, hogy itt közbe kell lépnie és finoman eltaszigált onnan. Hisztériás roham csillapítás, 4. szakasz. 5. szakasz. 6. szakasz. …

Következő jelenet, kint ülünk az autóban és én zabálok. Sokat. A szám teletömve, pont úgy nézek ki, mint a mogyorókat raktározó mókus, közben pedig nézek magam elé meredten.

- Ne egyél olyan sokat, rosszul leszel.

- Jó, mer’ azt mondták, 3-ig ehetek, utána sokáig nem.

- Igen, drágám, de még csak 11 óra….

Délután 4. Végre, megkaptam a szobám.

-          Akkor, most már szülhetünk, igaz, Nyuszifül doktor?

-          Ma már nem, drága. Holnap, jó?

-          Holnap????? De számmisztikailag a mai nap jobb, mint a holnap!!

-          Értem. Aludjon egy jót utoljára.

-          …. (hang nem jött ki a torkomon, csak fájdalommal és bánattal teli szemekkel néztem rá, mint egy öreg bernáthegyi, akinek ráharapott a farkára egy gekkó. Talán jobb is, mert szívem szerint úgy elküldtem volna a náthás picsába, hogy ő is átadott volna egy másik orvosnak, mint anno az esküvőn a pap egy másik papnak.)

Hajnal 4 óra. Baszki, elfolyt a magzatvizem! Nővér, Nyuszifül doktor, szülőszobát nekem ide, MOST! Hisztériás rohamok, negyvenkilencedik szakasz…

Szoba meg van, engem megcsináltak, felszereltek, a férjem kapott egy marha szexi műtős ruhát. Hmmm… Ha nem lettem volna tappancsokkal meg vezetékekkel összekötözve, még egy gyors szituációs szerepjátékot is játszhattunk volna… na de éppen szültünk. Vagyis próbáltunk. A nővérkék nagyon helyesek voltak, sokat segítettek és egyáltalán nem haragudtak azért, mert folyamatosan azt kiabáltam nekik, hogy szívjanak gázt meg hogy 2013-ban hogy lehet zöld szemhéjfestéket használni és hogy mit képzelnek, miért nem hoznak nekem kávét és mekreggelit. Ők csak kitartóan taszigáltak az ágyról a nagy labdára, nagy labdáról a vízbe, vízből a gátra, ..

Végül 13 óra 13 perckor megszületett a legkisebb nagyfejű, aki kicsit sem volt szép, sőt, leginkább Horn Gyulára hasonlított, a szemeit pedig három napig nem volt hajlandó kinyitni, ugyanis marhára nem volt kíváncsi azokra, akik miatt az utolsó pár óráját ilyen kib*szott stresszben kellett töltenie…

A Gyula meg a Tótottó

Ma ilyen mottó gyártogató kedvem van. Pedig simán lehetne gyárlátogató Ottó vagy nagy mogyoró mártogató kedvem is. De nem.

Nézzük sorrendben.

Általános mottó: Ne dőlj hátra, ha már azt hiszed, megszerezted. Törekedj és akard megismerni az abban rejlő barátságot, kalandozást, csínyt, intrikát, történetet, szerelmet. Mindig azt vedd ki belőle, amire éppen szükséged van, de soha ne felejtsd el visszaadni. Légy Te is tartalomperverz!

Napi meteorológiai mottó: Ha valamit kint felejtesz és elered az eső, az nagy valószínűséggel sz*rrá ázik.

Napi felnőtt mottó: Ha a főnököd csúnyán néz ma rád, holnap csakazérse menj be. Há' mit képzel...

Gyerek mottó: Ma még csak homokkal dob hátba, holnap már ásóval.

Tinédzser mottó: Ne irigyeld, hogy idősebb és neki már van személyije. Arra gondolj, hogy hamarabb fog meghalni.

Nektek is van mai mottótok? Ne tartsátok magatokban. Közösbe vele!

Ég a város, ég a ház is...

Ájn-cváj policáj

Tegnap néhány perccel a Béke úti tetőtéri lakásrobbanás után jártam a helyszínen és csodát láttam. Megannyi gyönyörű, tiszta tűzoltóautó, keresztbe fordult sárga csuklós buszok, darusautók, mentők és az a sok-sok rendőrautó és rendőr, olyan szépek voltak, tényleg. Szívesen félreálltam volna nézelődni, de minden hely foglalt volt, a sok katasztrófa-turista már belakta a legjobb helyeket, ezzel esélyt sem biztosítva az amatőr és kezdő perverzeknek. Persze az elsőre összeszedettnek és előrelátónak tűnő, de helicopter view-t hírből sem ismerő rendőrök hamar elterelték a forgalmat egy olyan utcába, ami szemből volt egyirányú, de annyi emberi erőforrása már nem akadt a közel 34 autót felvonultató egységnek, hogy egy jóravaló sünt az utca másik oldalára is állítson és ott jelezze az oda szabályosan bekanyarodni kívánó, ezzel vesztébe rohanó autóstársnak, hogy most erre nem haladhatsz, tervezz újra. A kialakult káoszt nem részletezem, nyilván mindenkinek van hasonló élménye és erről alkotott véleménye, de egy tény, tegnap közlekedési kultúrából és rendszerszemléletből ismét csúnyán megbuktunk.

Renitens mogyorók

Egy tálkányi héjas mogyoró kint maradt a pulton. Az esti rozézás hálás életben maradottjai várták sorsuk eldöntését. Gondoltam, visszaborítom őket a zacskóba. Bár a zacskón elég nagy a nyílás, a mogyoró tálkája jóval szélesebb, de ettől függetlenül egy ideig nagyon ügyesen potyogtak be a srácok, míg egyszer csak az egyikük úgy döntött, ő bizony egyszer már kiszabadult, ezt az érzést semmire nem cserélné, szóval történjen, aminek történnie kell. Ezzel az elszántsággal végül nem a zacskóba, hanem halált megvető bátorsággal a mellé hullott, a pultra fixen felállított vastag vágódeszkára, a kora reggeli ködös és csendes reggelt megzavarva, kissé zajosan koppanva. Persze most hibáztathatnám a mogyorót, végül is én vagyok a nagyobb, az erősebb, a rendszert megalkotó, hogy ejnye, te kis jelentéktelen héjas jószág, miért vagy te ily renitens, majd egy mozdulattal behajíthatnám a zacskóba a többi közé, de nem ezt tettem. Esélyt adva számára rájöttem, ez nem lehet az ő hibája, vagy legalábbis nem teljesen. Mi van akkor, ha abban a pillanatban változtathattam a nyílás szélességén, nagyságán vagy mozdulataim, testhelyzetem ergonómiáján, így a mogyoró bár próbált szabálytisztelő társaihoz hasonlóan belepottyanni, ámde a felé támasztott elvárás abban a pillanatban jóval nagyobb volt, mint előtte. Ettől ő megrémült vagy csak igazságtalannak tartotta és úgy döntött, bár meg tudná ugrani, de így már csak azért sem fogja. Most ott hever a pulton, egyedül. Nem bánom, engem egyáltalán nem zavar és csak azért sem tettem bele a zacskóba. Tiszteletben tartom a döntését…

Ez a reggeli kis infantilis történés mindenesetre elgondolkodtatott… Akarva, akaratlanul előtört néhány régi, egyáltalán nem kedves emlék, egészen kiskoromtól kezdve, amikor az óvodában kint kellett aludnom a folyosón, vagy sarokban álltam rendszeresen, iskolában folyton kiküldtek az osztályból, vagy megszégyenítettek, netán haza is zavartak. Testnevelés órán többször kiállítottak a játékból szabálytalanságra hivatkozva, ugyanazért a feleletért én mindig rosszabb jegyet kaptam, mint más, az első komolyabbnak számító munkahelyemen szörnyű igazságtalanság és gyanúsítás áldozata lettem, amit mai napig nem felejtettem el, és még sorolhatnám. Ezek most mind, sorban itt vannak a szemem előtt és talán most, közel a 40. életévemhez kezdem csak érteni, megérteni ezen helyzetek valódi jelentését, jelentőségét vagy a későbbi életemre gyakorolt hatását. Most nem érzem túl jól magam. Le kell ülnöm a kanapéra. Nyomasztanak ezek az emlékek. Behunyom a szemem, de nem a léleknyugtató vízesés látom, hanem hirtelen újra ott vagyok. Óvodás vagyok. Igen, beszélgetek alvásidőben, de csak azért, mert senki nem mondta, hogy nem lehet. Azt mondták, tilos. Az meg mit jelent? Ki tudja. Na mindegy. Mindenki beszélget. A takaró alatt, halkan kuncogunk. Rólam hirtelen lerántják a plédet. Fázom. Miért pont én? A folyosóra? De ott hideg van, egyedül leszek, és… jó, menjünk. És már kint vagyok. Egyedül. Fázom. Félek.. Közben hallom, a csoportban még mindig kuncognak a barátnőim, akik a meleg takaró alatt mindezt továbbra is megtehetik. Érzem, ahogy elönt a tehetetlenség okozta forrongó düh. Ez igazságtalanság!... Azt hiszem, akkor, ott kezdődött el minden. Úgy gondoltam, ha tényleg nem úszom meg soha a szőnyeg szélére kerülést, akkor már miért ne tegyek is valamit azért, hogy valóban kiérdemeljem. És jöttek a vicces sztorik, például a fiúcska, már nem tudom, ki volt, akit megkértünk a barátnőimmel, táncoljon lehúzott gatyával az ágy tetején, és megtette. Bejött az óvónő és látva, azonnal engem küldött ki. Kérdezés nélkül automatikusan. Mást nem. Számos ehhez hasonló történetet tudnék elmesélni, de ma egy szép napot terveztem. A lényeg, hiába akartam és kezdtem is minden életszakaszban és csapatban tiszta lappal (óvoda, iskolák…), a végén mindenhol megjegyezték a nevem, persze nem azért, hogy beleírjanak az emlékkönyvembe. És nem voltam én rosszabb vagy gonoszabb, mint más gyerek, egyszerűen csak nem tűrtem az igazságtalanságot, az ostoba, ésszerűtlen szabályozásokat, így a tetteim, cselekedeteim erősen meghatározták a rólam alkotott képet a felnőttek számára. Ők úgy gondolták, ha valaki elég bátor ahhoz, hogy saját rendszert alkosson, akkor rá még többet lapátolunk, hátha megtörik. Tehát a konklúzió minden esetben ugyanaz. Az elvárások felém mindig is magasabbak voltak, mint a többiek felé. Hogy miért? Én sem tudom, én sem értem. Talán mert az anyám akkor, abban az időben és közegben befolyásos személy volt, vagy mert ilyen az arcberendezésem, vagy a személyiségem, talán sokszor túlzottan bicskanyitogató a stílusom ahhoz, hogy a normál kategóriába soroljanak. Ezáltal jobban szem előtt vagyok, mint mások, hamarabb előkerülök, mint mások és szinte soha nem úszom meg a kis stiklijeimet, mint mások. De érdekes módon egyszer sem éreztem úgy, hogy oda vágynék, ahol ők vannak, a mások. Egy pillanatig sem igényelném, hogy a sablonos, programozható droidok fiókjába kerüljön az aktám. A renitens viselkedés éppen ezért bizonyos helyzetekben ma már számomra kötelező, sőt, elvárás. Így hát nem meglepő, hogy a gyerekeim is ilyenek, és …. még a mogyoróim is...

Bazári majmot vegyeneeek!

Az idei első bejegyzés mi másról is szólhatna, mint az újévi fogadalmakról, ígéretekről, hogy mit, miért teszünk majd másképp, melyek a fejlesztendő területeink a külvilág számára, és melyek azok, amiket csak mi ismerünk, mi tudunk vagy szeretnénk elérni, kizárólag itt belül, titokban. Nálam ez a lista soha nem készül el az év utolsó napján. Hogy miért? Roppant egyszerű. Elfelejtem. A szilveszteri kavalkád, eszeveszett hangulat és válogatott finom alkoholok és társaság mellett nehéz egy ilyen komoly listát összeállítani. Aztán január első napjaiban – mivel sokat hallom innen-onnan – eszembe jut és akkor én is elgondolkodom. Mit is fogadhatnék meg erre az évre? Jujj, de izgi! Máris „Tiszta lap” szindrómám van! Minden, ami tavaly történt elfolyt, elvitte a víz. A 2013. feliratú eseményballon éjfélkor megrepedt és az abban felgyülemlett sok-sok eseménycsepp kiszivárgott, elindult végső útjára, végül becsordogált szépen a MÚLT hófehérre kimeszelt és megfelelően szigetelt emésztőgödrébe. Baszki, ez ezerszer jobb, mint gyónni!!! (Állítólag…)

2014, páros év. Lássunk egy kis történelmi áttekintést. 100 éve született Louis De Funes francia színész, apukám nagy kedvence. Gyerekkoromban én is szerettem nézni a filmjeit, mert egyrészt nem volt más, meg akkor még viccesnek találtam. Ma már... inkább egy hüvelygomba reklám. 100 éve hunyt el Miskolczi-Simon János, egy miskolci levéltáros fiú, aki azt hitte, ő a Jani. És ő volt.. Erről az utolsó emlékem 1991-re tehető, amikor gólyabálba haladtunk néhány barátommal és az Örs vezér téren a metrónál két velünk egyidős vagy tán idősebb, de jóval lelakottabb spiné, nem tudom, nem láttam jól, utána pláne, szóval vonultak előttünk ketten és nagyon szemtelenek voltak, kifigurázták az idősebbeket, széthajigálták a csikkeket, mondhatni szartak az alkotmányra. Én ezt jó neveltetésem lévén nem hagyhattam és félénken, halkan megkérdeztem az egyiktől, vajon mi lehet most az eszében, tán azt gondolja, ő a Jani? Amikor visszafordult, már fél deci gázspray volt a szemgödrömben. A Deák térig azt sem tudtam, melyik évet írjuk. Hjajjj, régi szép emlékek.

Na ennyi elég volt a visszaemlékezésekből, most térjünk át a fogadalmakra. Vannak ugye a minden évben ismétlődő fogadalmak, mint a lefogyni, letenni a cigit/füvet, leszokni a piáról, gyerekeket szülni, normális komoly felnőttként élni, férjhez menni, jó sokat keresni, eljutni ide-oda a világban, satöbbi, blablabla, a sorrenden bátran lehet változtatni. Persze minden évben jönnek hozzá egyéb, komolytalan fogadalmacskák, mint a jobb anya leszek, környezettudatosan élek, stb., de ez már január elsején megbukik, amikor a telehasznált pelenkát hozzávágom a nagyobbik gyerekemhez, akinek a ruháját ezért kénytelen vagyok az erős hatású szintetikus vegyszerrel kimosni. Aztán ahogy telnek az évek, a nagy és komoly fogadalmakból párat ki lehet húzni, mert – akár akartuk, akár nem – megvalósult néhány. Az egyik csak úgy, a másik annak következményeképpen, a harmadik tudatosan, de a lényeg, hogy jóval kevesebb maradt, így ma már csak azokat vesszük elő, amik elárvultan várják elérkezésük idejét, az ő igazi megvalósulásukat. (A normális komoly felnőttként élnit még évekkel ezelőtt lehúztam a listámról. Szerintem az hülyeség.) De továbbra is itt van még a leszokni a piáról, vagy a jó sokat keresni. Hát, az utóbbi idén nehéz lesz, mert az egyik korábban leírt fogadalom megvalósulása ezt szinte ellehetetleníti. Meg aztán, amerre most elindultam, ott nem hogy sokat, de keresni sem nagyon lesz lehetőségem. Viszont az egyre több kis gyógyuló zsiványt látva ez már nem is érdekel. Na nézzük, mi maradt fenn a rostán. Leszokni a piáról. Na neeee, ezt tényleg akarom? Most beszéltük meg a barátnőimmel a jövő pénteki elhajlást. Nem is találkoztunk, mióta is? Hónapok óta. Erről a néhány alkalomról is lemondani… álszentség! Meg aztán, miért legyek én szigorúbb, mint jézus krisztus? Tehát, ha jól látom, a fogadalmaimat szinte kivétel nélkül teljesítettem. Akkor jöhetnek a ki nem mondott fogadalmak, a legbensőbb kívánságok, személyes, érzelmi töltetű vágyak. Melyek is ezek? Például évek óta szeretném, ha ………………………………., és nagyon-nagyon-nagyon vágyom arra, hogy végre ……………………………, csak egy kicsit, néha, mert kell nekem! Szerintem ez nem sok és talán nem is teljesíthetetlen. Bár kell egy kis idő, hogy megérkezzem az elhatározások mezejére, hogy otthon érezzem magam az erre irányuló fogadalmaim terepén. Így mást nem tehetek, várom tovább, hogy elinduljon az év, hogy feltérképezzem végre a helyzetet - hol ezt, hol azt - de addig is csendben mondogatom magamnak: „Higgadj Helén, itt egy antineuralgika!”