Nyúl lesz vacsorára

Kimostam neki a sárga, bárányos ágyneműhuzatát és felhúztam, hogy este már azzal tudjon takarózni. Kérte, mint mindig, hogy takarjam be. Betakartam, aznap ötödszörre, de amikor észrevette, hogy a huzat fordítva van és a bárányok fejjel lefelé „lógnak”, elkezdett siránkozni: - Anya, azonnal fordítsd meg a huzatot, mert így a bárányok összetaposnak éjszaka! Kérését felnőttes komolysággal kezelve teljesítettem, bár tény, hogy kifelé menet már nehezen tudtam visszafogni nyerítő röhögésemet. Aztán amikor bezártam az ajtót, kikuncogtam magam. Ez hülye… :-)

Megannyi érzés, hangulat kavarog ilyenkor, az év utolsó napjaiban az ember lánya szívében. Általában csordultig van a lelkem őszinte szeretettel, szerelemmel, és legszívesebben világgá ordítanám, hogy mindenki tudja, ÉLNI JÓ, és általában energiával teli, mérhetetlen lendülettel tevékenykedem hatékonyan, összeszedetten. Néha viszont úgy érzem, az egész ünnepi hangulat tőlem teljesen távol került és azon kapom magam, hogy befelé fordulok, magam vagyok, csendben, pőrén, valójában én. Ez nyilván köszönhető enyhén szélsőséges, bipoláris személyiségemnek, másrészt annak, hogy nap mint nap agyonnyomnak a szezonra jellemző, reklámokkal, giccsel terhelt, túlmarketingelt élethelyzetek, annak tudatát táplálva belém, hogy nekem most minden percben örülnöm kell és boldognak kell lennem, mert karácsony van, mert ez a szeretet ünnepe, és ha egyébként a szürke hétköznapokon szarfej voltam inkább és megbuktam barátságból, családi- vagy társadalmi szerepekből, na azt most helyrehozhatom valami drága, csillogó, kirakatszerű érzelemmel, amiről a végén mindig kiderül, hogy időszakos, pillanatnyi gondolatokat hordoz és semmi köze a valósághoz, a hosszú távú szeretethez, a megbocsátáshoz, a kitartáshoz, az élethez, hozzám. Ezeket végiggondolva tulajdonképpen már nem is tudom, szeretem –e, várom –e a karácsonyt vagy sem. Ha skizofrén lennék, most azt írnám, bárcsak tudnám, mire gondoltam az írás elején, de most csak azt érzem, egyebet nem tudok elmondani. Zavaros légköri viszonyokba fulladt minden hosszú és rém eredeti blogbejegyzésre irányuló tervkötegem. Nyugi, sokszor magam sem értem, mit beszélek. Igen? Pedig hiteles vagy. Tényleg? Ez jól esik, kösz…

Boldog Ünnepeket Mindenkinek!

Mintha mise történt volna..

Ámen. A mise szerkezetét nem tudnám felvázolni, tekintve hogy nem vagyok jó keresztény, még a megkeresztelésemet sem vállalta Péter atya, gondolhatjátok… Olyannyira nem kedvelt meg, hogy az utolsó pillanatban maga helyett mást küldött az esküvőmre (az elsőre) azzal az üzenettel, nyugodtan tartson a helyettesítő pap templomi szertartást, minden irat rendben van. De nem tudok rá haragudni, mert tény és való, hogy minden jegyes oktatást tönkretettem és a véleményem hatására az órák végén sokan megkérdőjelezték istenhitüket. De ügyesen visszavágott, mert olyan papot küldött maga helyett, akit tuti kiközösítettek a papi kamarából vagy miből, nagy valószínűséggel szélütés vagy paranoid skizofrénia miatt. Az egész templomi szertartás olyan szürreális volt, mert ez a számunkra ismeretlen pap úgy döntött, Dömdödömből idéz, így az egész szertartást Dömdödöm személye, viselkedése és élethez való hozzáállása szőtte át. Nagyon nehéz pillanatok voltak ezek, főleg azért, mert akárhányszor kinéztem a násznépre, mindenki dőlt a röhögéstől. A legjobban anyám viháncolt. Rá ezért inkább nem is néztem, mert tudtam, ha ránézek, vége. Vége a tartásomnak, a tiszteletemnek a templom iránt és olyan üvöltő röhögés szakad ki belőlem, hogy a ministránsfiúk hideg téli estéken egymás kukiját húzogatva sokáig ezt mesélnék a tűz mellett. Mert ugye vannak szituációk, amikor nem szabad, tilos vagy nagyon ciki fuldokolva röhögni. Ilyen egy temetés, egy prezentáció (ha te tartod, még cikibb), vagy amikor éppen lecsesznek face to face. Erről jut eszembe, volt egy szomszéd fiú még cica koromban (cica kor: 10-14 évesig), egyidősek voltunk, aki imádta, ha üvöltenek vele. Ő csak állt rezzenéstelen arccal, nézte és tűrte, ahogy a nyál belefröcsög a kis fehér arcába, majd amikor az üvöltő elhallgatott csak annyit kérdezett: - Befejezted? Roppant mód irigyeltem a higgadtságát. Emiatt aztán egyre kevesebbszer üvöltöttek vele, mert mindenki számára meghökkentő és rém idegesítő volt ez a reakció, így alanyunk más elfoglaltságot talált ki magának. Sokkal jobbat. Nem telt el nap úgy, hogy ne keressen meg valami infantilis szexuális játékkal. Meg kell valljam, engem ez nagyon szórakoztatott. Egyszer bekopogott, tudta, hogy egyedül vagyok otthon. Én beakasztottam a belső láncot és úgy nyitottam csak ki, 13 centire. Egészen biztos voltam benne, hogy ő az. Persze, hogy ő volt. – Mondjad Ottó. (nevezzük így) – Te figyu, megfoghatom a melled? – Nem, Ottó. – Légyszi, csak egyszer, ki sem kell nyitnod az ajtót, benyúlok. – Ottó, nem. - Akkor csak csinálj kanalat a markodból, tedd rá és mondd meg nekem, belefér vagy kibuggyan belőle? – Belefér, Ottó. – Köszi-kösziiiiiii!!! – mondta, és boldogan távozott. Ott már elkezdtem gyanakodni, hogy normális pasi márpedig nem létezik...