Titkok az életünkből...

Vannak dolgok, amikhez igenis fel kell nőni, meg kell érni és a sorsunk jóvoltából, magunk előtt görgetett tapasztalatainkat segítségül hívva végre meg kell érkeznünk oda, ahol őszintén, lelkünk mélyéből vágyjuk a múltban elkövetett hibáink helyrehozását, vagy ha az már valamiért lehetetlen, megtegyük a legnehezebbet, amit lehet. Bocsánatot kérni…

7 éves voltam, vagy 8, mittomén, amikor egyik pillanatról a másikra úrrá lett rajtam a radírgyűjtési szenvedély. Akkor már mindenki gyűjtött valamit a közvetlen környezetemben. Szalvétát, söralátétet, bélyeget, elvakart bárányhimlő pöttyöket, bármit, így hát gondoltam, én sem maradhatok ki. Először anyutól, aputól kértem zsebpénzt, amit mind radírra költöttem. Lementem a tízemeletesek alatt lévő nagy papírboltba és nézegettem, szagolgattam, fogdostam a radírokat, bár fájó, ott sohasem volt túl nagy választék. Jobb híján kivettem egyet a legnagyobb rotring radírok közül és haladtam fizetni. Soha nem loptam. Ja, nem azért, mert nem akartam. Jajj, dehogynem, nagyon is akartam, csak marhára féltem, hogy elkapnak és azt a szégyent nem tudtam volna elviselni. Hogy néztem volna a többiek szemébe, hogy pont nekem nem sikerült. Áh, inkább nem kockáztattam.

Egyszer, amikor úgy 9 éves lehettem, a nagymamám elvitt magával ősszel két hétre üdülni Mátraházára. Őrült jó buli volt! Tényleg! (Az én nagymamám nem az a kendős, tyúkokat terelgetős és a felöltött otthonkába járás közben befingós fajta. Ő egy öntudatos, vagány és szingli panel proli volt, néhány macskával és remek bakelitekkel.) Na szóval Mátraházán a szálloda kertjében volt egy kis ajándékbolt, tele szebbnél szebb radírokkal. Hmmmmmm. Színes, illatos, figurás, ehető, mindenféle volt nála. Minden napom úgy kezdődött, hogy bőségesen megreggeliztem, arra persze nagyon vigyáztam, hogy mindent megkóstoljak, főleg a másét, fel is szedtem 10 kiló pluszt, anyámék simán elmentek mellettem, amikor jöttek értem.. Reggeli után elmentünk sétálni, mókusokat etetni, ilyenek, aztán én már ott toporogtam a butik bejáratában 9:50-től (10-kor nyitott), hogy elsőnek pillanthassam meg a csodálatos árut. És ezt minden reggel. Esőben, ködben, napsütésben. A hölgy már mosolyogva jött kinyitni, amikor látta, hogy aznap reggel is ott vagyok. Nem tudom, mit gondolhatott rólam, de van egy olyan érzésem, hogy a „jajj de édes kicsi lány, mennyire cuki, ahogy itt vár” helyett a „jó isten áldja meg, már megint ide ette a rohadás ezt a mindent összetapicskoló hülye gyereket” gondolatokkal tette meg a maradék lépéseit felém. De nem mert beszólni, mert nap mint nap egy kisebb vagyont hagytam nála, sosem találjátok ki, mire. Radírokra. Nagyjából már mindegyik fajtából volt nekem, ettől függetlenül mentem, rendületlenül.

Az üdülés végeztével hazaérve elhelyeztem a kincseimet a szokásos nagy cipős dobozomba, ami akkor már telis tele volt radírokkal. Akkor úgy éreztem, elértem amit lehetett, karrierem csúcsán itt megállok, nem nagyon tudnak már olyan fajtát felmutatni, amivel nem rendelkezem. Ezt egészen iskolakezdésig tartottam is, amikor egyik héten én lettem a hetes és szünetben maradnom kellett táblát törölni, szivacsot vizezni, szemetet szedni, ilyenek. Mivel ezekkel hamar végeztem, most mit csináljak, ki nem mehetek, a hetes nem hagyhatja el a termet, a barátaim sehol, hát elkezdtem nézegetni a többiek tolltartóját. Először csak kívülről, aztán belülről, és – ugye – főleg a radírokra mentem rá. Aztán annyira magával ragadott, egyenesen megbabonázott a használt radírok látványa, ahogy szépen simára voltak radírozva, sehol egy grafitnyom, sehol egy morzsa, ettől úgy elérzékenyültem, hogy nem is gondolkodtam, elkezdtem összekapkodni a radírokat mindenki tolltartójából. Amikor rádöbbentem, mit művelek, már késő volt. És bár kijózanodtam, de sajnos nem emlékeztem, melyiket kinek a tolltartójából vettem ki, így az egész rakományt úgy ahogy volt, betettem az új fiú tolltartójába. Becsöngettek. Elkezdődött az óra. Viszonylag hamar elkezdték hiányolni a radírjukat, egyre többen jelentkeztek, hogy „Zsuzsa néniii, nincs meg a radírom”, „Nekem sem” és persze „Nekem sem”. Zsuzsa néni megkért mindenkit, hogy pakolja ki a tolltartóját, táskáját, és hát a fiúcskánál megtalálták a teljes zsákmányt. Szegény, teljesen elvörösödött, jelezte nagyon csendesen, hogy nem ő volt, én meg sunyi, aljas módon lapultam és nem mertem szólni, hogy én voltam. És mivel Zsuzsa néninél jobb és kedvesebb tanár nénit nem hordott a hátán a föld, így nem volt retorzió, csak annyit mondott, ejnye, azt is csak egyszer, és hogy mindenki válassza ki a kupacból a sajátját. De ahogy akkor azok a gyerekek néztek a fiúra, azt nem lehet leírni. Istenem, most hogy erre újra visszagondolok, szorít a szívem és könnybe lábad a szemem. Hogy tehettem ezt? Hát ezen utána még rágódtam pár napig, sokat játszottam (csak én) a fiúcskával, kerestem a társaságát, a többiek persze nem értették, miért. Többször nekifutottam, hogy elmondom és bocsánatot kérek, de … nem került rá sor. Éreztem, hogy még nem törlesztettem. Egy kis törődéssel biztosan nem. Azután még néhányszor eszembe jutott az elmúlt években is a történet, de persze soha senkinek nem mondtam el.

Tegnapelőtt jártam újra azon a környéken, ahol felnőttem és …. megpillantottam a srácot. Közel 30 év távlatából úgy gondolom, vagyis biztos vagyok abban, hogy őt láttam. A családjával volt. Helyes, magas férfi, kedves arcú feleség, két szép gyerkőc. Majd’ megszakadt a szívem. Ki akartam tépni az autóm ajtaját és oda rohanni, hogy ne haragudj, emlékszel, akkor én voltam és hülye voltam és úgy sajnálom… de ezren jöttek utánam, nem tudtam volna félreállni, tovább sodort a forgatag. Azóta is csak ez jár a fejemben. Hát elhatároztam, hogy megkeresem. Nagyon hamar megtaláltam, és írtam neki. Remegő kezekkel. Persze ő nem emlékezett még rám sem, nem hogy a sztorira, csak egy évig volt osztálytársunk. Kedvesen elbúcsúztunk. Hát, ennyi. Ezzel most már talán vége. Lezártam őt és a vele kapcsolatos bűntudatot az életemben. Azt nem mondom, hogy nem jut többé az eszembe és hogy mindannyiszor nem érzem majd magam újra nyomorultul, de örülök, hogy ezt most megtettem és nyilván nem verem a mellem, hogy milyen bátor voltam, mert nem voltam az. Sőt, gyávább voltam, mint valaha…

 

Már megint a szomszéd kutyája...

A férjem a minap a szokásosnál is fáradtabban jött haza este a munkából. Ezt kihasználva:

- Sziasztok, megjöttem. Mi újság, mi volt ma itthon?
- Szia Drágám! Képzeld, van egy tök jó sztorim és egy kihagyhatatlan ajánlatom. Melyikkel kezdjem?
- Ha nem lennék ilyen hulla, biztos az ajánlatot választanám, de most mondd a sztorit.
- Hát az úgy kezdődött, hogy tollasoztunk a kertben.
- És?
- És véletlenül átesett a labda a szomszédba.
- És?
- És utána elővettük a tartalék labdát.
- És?
- Aztán az is átesett.
- És?
- Hát szóval utána elkezdtünk dobálózni a kerti papucsoddal.
- És?
- És az is átesett.
- Ééééééés?
- A kutya megrágta kicsitde ehhez kapcsolódik a kihagyhatatlan ajánlatom. Húúúú, hát az annyira, annnnnnyira ott van, ha meghallod, elájulsz. Mondhatom?
(Szünet, sóhajt, fejet csóvál, szemet forgat, szájat ferdít.)
- Mondjad.
- Na szóval, ha kitalálod, mi van a fotón, kapsz még ma egy új papucsot. De csak egy lehetőséged van. Hm? Megpróbálod?
- Szerinted? Na ne locsogj, hanem mutasd.

Nézi, nézi, nézi. Egyszer csak:
- Mérlegen a valóság?
- Mekkora király vaaaaagy! De sajnos nem.
- Fasza. Akkor járhatok a kertben szétrágott papucsban…. Akkor mi, teeee férjek rémálma, Te!?
- Hogy mi? Mi? Hát easy rider, íííííízi rájder, öcsééééém!
- ……………

Bandibá

Bizonyára mindenki gyerekkorában voltak olyan meghatározó élmények, amikre nem szívesen emlékszik vissza. Pajtások, akikkel kimondottan nyomasztó volt az együttlét. Nekem voltak… Nos, hát mit ad isten, összefutottam az egyik példánnyal ma délelőtt. Ő nagyon megörült, amikor meglátott, én kevésbé. Őszintén szólva, mindig is utáltam. Főleg azért, mert a gumizásnál ha én nyertem, összefogta a gumit és azzal verte szét a hátam. Aztán az ezüstláncomat leszakította a nyakamból, mondván a medált tőle loptam. Én jeleztem, hogy ennyire ne legyen hülye, nem látja, hogy V betű van rajta, mint Virág, ő meg S, mint Seggfej. Persze ezért is kaptam. De ő már úttörő volt, míg én csak kisdobos, szóval a sorsom (és a kiskönyvem) meg volt pecsételve. Ám esténként, fürdés után az ágyamban rendszeresen elképzeltem, ahogy már nagy vagyok, sok a felnőtt erőm és majd megkeresem és mindent visszaadok, meg még többet is! Majd ettől megnyugodva elaludtam.

Na már most a mai délelőttön a hagyományos „de szép család, kárrier, férj, szerető” témát valahogy nem sikerült érintenünk. Ezzel ellentétben:

- Virág! De jó, hogy látlak! Blablablablablabla…. Nem fogod kitalálni, mi történt.
- Kaptál új agyat?
- Neeeem. Hjajj, nem is tudom, hol kezdjem. Te, képzeld, anyámék elválnak.
- Tudod, ami nem működik, nem kell erőltetni. Én válás párti vagyok.
- Most komolyan ezt mondod nekem? Én annyira ki vagyok borulvaaaaaa, brühühühü…
- Ne bassz, Te most tényleg bőgsz vagy csak gyakorolsz, hogy újabb bundát kaphass karácsonyra?
- Tényleg… hüpp-hüpp. Ez nagyon megvisel. Anyám összeállt valami új fazonnal, bele sem akarok gondolni.
- Most mit izélsz. Jézusnak is két apja volt, és egy csomóan felnéznek rá.
- Szegény apám. Teljesen össze fog törni…
- Nem úgy emlékszem, hogy apád az a megmentésre váró fajta. Talál ő magának elfoglaltságot, ne féltsd.
- Tudsz valamit?
- Ugyan, honnan tudnék? Száz éve nem láttam. Hogy is hívják? Péter? Pál? Pöpöpöpöpö…
- András.
- Mindegy. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm és hogy ne aggódjon, bárhol talál magának ennél százszor jobb nőt, jameg hogy fel a fejjel!
- Figyelj már, az anyámról beszélsz!
- Na, akkor döntsd el végre, hogy kinek a pártján állsz.
- Hát ez az…. Brühühühühühühü…..

Ezen a ponton értettem meg, hogy nincs szükség a felnőtt erőmre, hogy pofán vágjak bárkit a múltban elszenvedett sérelmekért. Megteszik ők ezt maguknak helyettem is.

Amíg zsebkendőt keresgélt a táskájában, én kéjes vigyorral a számon gyorsan megcsipkedtem Hédit, hogy kezdjen el hangosan sírni, majd annak „jajj hát jön a foga, nyűgös” passzára hivatkozva elköszöntem, és gyorsabban hagytam el a beszélgetés helyszínét, mint a dalmatám, aki rájött, hogy befingott. Aztán az autóig azon morfondíroztam, hogy miért kell nekem minden régi ismerőst felismerni? Mondhattam volna, hogy ne haragudj, nem emlékszem rád, tudod, volt egy ipari balesetem, megfejeltem egy markoló kanalat és kiesett a memóriámból pár év, szerintem pont azok, amikor téged ismertelek… Az autóban persze nem győztem Héditől bocsánatot kérni, aki azóta sem áll szóba velem. Az ebédet úgy ahogy hajlandó volt elfogadni, ám ennyi. Most büntiben vagyok. De megérte!