Bandibá

Bizonyára mindenki gyerekkorában voltak olyan meghatározó élmények, amikre nem szívesen emlékszik vissza. Pajtások, akikkel kimondottan nyomasztó volt az együttlét. Nekem voltak… Nos, hát mit ad isten, összefutottam az egyik példánnyal ma délelőtt. Ő nagyon megörült, amikor meglátott, én kevésbé. Őszintén szólva, mindig is utáltam. Főleg azért, mert a gumizásnál ha én nyertem, összefogta a gumit és azzal verte szét a hátam. Aztán az ezüstláncomat leszakította a nyakamból, mondván a medált tőle loptam. Én jeleztem, hogy ennyire ne legyen hülye, nem látja, hogy V betű van rajta, mint Virág, ő meg S, mint Seggfej. Persze ezért is kaptam. De ő már úttörő volt, míg én csak kisdobos, szóval a sorsom (és a kiskönyvem) meg volt pecsételve. Ám esténként, fürdés után az ágyamban rendszeresen elképzeltem, ahogy már nagy vagyok, sok a felnőtt erőm és majd megkeresem és mindent visszaadok, meg még többet is! Majd ettől megnyugodva elaludtam.

Na már most a mai délelőttön a hagyományos „de szép család, kárrier, férj, szerető” témát valahogy nem sikerült érintenünk. Ezzel ellentétben:

- Virág! De jó, hogy látlak! Blablablablablabla…. Nem fogod kitalálni, mi történt.
- Kaptál új agyat?
- Neeeem. Hjajj, nem is tudom, hol kezdjem. Te, képzeld, anyámék elválnak.
- Tudod, ami nem működik, nem kell erőltetni. Én válás párti vagyok.
- Most komolyan ezt mondod nekem? Én annyira ki vagyok borulvaaaaaa, brühühühü…
- Ne bassz, Te most tényleg bőgsz vagy csak gyakorolsz, hogy újabb bundát kaphass karácsonyra?
- Tényleg… hüpp-hüpp. Ez nagyon megvisel. Anyám összeállt valami új fazonnal, bele sem akarok gondolni.
- Most mit izélsz. Jézusnak is két apja volt, és egy csomóan felnéznek rá.
- Szegény apám. Teljesen össze fog törni…
- Nem úgy emlékszem, hogy apád az a megmentésre váró fajta. Talál ő magának elfoglaltságot, ne féltsd.
- Tudsz valamit?
- Ugyan, honnan tudnék? Száz éve nem láttam. Hogy is hívják? Péter? Pál? Pöpöpöpöpö…
- András.
- Mindegy. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm és hogy ne aggódjon, bárhol talál magának ennél százszor jobb nőt, jameg hogy fel a fejjel!
- Figyelj már, az anyámról beszélsz!
- Na, akkor döntsd el végre, hogy kinek a pártján állsz.
- Hát ez az…. Brühühühühühühü…..

Ezen a ponton értettem meg, hogy nincs szükség a felnőtt erőmre, hogy pofán vágjak bárkit a múltban elszenvedett sérelmekért. Megteszik ők ezt maguknak helyettem is.

Amíg zsebkendőt keresgélt a táskájában, én kéjes vigyorral a számon gyorsan megcsipkedtem Hédit, hogy kezdjen el hangosan sírni, majd annak „jajj hát jön a foga, nyűgös” passzára hivatkozva elköszöntem, és gyorsabban hagytam el a beszélgetés helyszínét, mint a dalmatám, aki rájött, hogy befingott. Aztán az autóig azon morfondíroztam, hogy miért kell nekem minden régi ismerőst felismerni? Mondhattam volna, hogy ne haragudj, nem emlékszem rád, tudod, volt egy ipari balesetem, megfejeltem egy markoló kanalat és kiesett a memóriámból pár év, szerintem pont azok, amikor téged ismertelek… Az autóban persze nem győztem Héditől bocsánatot kérni, aki azóta sem áll szóba velem. Az ebédet úgy ahogy hajlandó volt elfogadni, ám ennyi. Most büntiben vagyok. De megérte!