Lassan vége. VÉÉÉÉÉGE! Egy hét telt el
egyedül, két gyerekkel. Nagyobb kihívás volt ez, mint azt valaha
gondoltam. ÓRIÁSI RESPECT minden, gyerekeit egyedül nevelő anyukának.
Moskomolyan. És jövőre nektek adom az adóm egy százalékát, az tuti…
Az elmúlt egy hét az én szemszögemből:
Reptéren:
- Minden rendben lesz, ne izgulj. Érezd jól magad. Ne agyalj, hogy mi
van itthon. Kapcsolj ki. Neeee, ne sajnálj, természetesen meg fogom
oldani. Kemény vagyok, elszánt és tudod, hogy milyen remek anyuka. Most
mi van, mé’ röhögsz? Mindegy. Nem foglak hívni. Írni sem gyakran.
Velünk? Ugyan, mi történne? Viccelsz?… Persze ha hirtelen előlép a
semmiből egy könnyes szemű norvég rendőr, aki szorosan megmarkolja a
vállad és azt mondja, hogy hans kone hadde en ulykke, kunne ikke ta
treningen, beklager, na akkor gond van. De most indulj szépen, várnak a
többiek.
Tartalékok elintegetése, kifelé indulás. Száj- és térdremegés.
- Isteneeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!!!
Én ezt nem fogom kibírni… Brühühühühüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüü. Ez ment
hazáig.
Első nap: cöhhh, megy ez nekem, semmi probléma.
Szukafattyak jól aludtak, én közepesen szarul, amúgy meg szép idő van,
sok a programlehetőség, irány a társasági élet. Babakocsi, napszemüveg,
két gyerek, négy kerék, indulhatunk.
Második nap: front van,
vagy mi? Alig aludtam. A gyerekek úgy ahogy. A nagyobbik megfázott, mert
bikiniben ugrált a szakadó esőben. Pedig én mondtam legalább kétszer,
hogy ne. Aztán nekem is majdnem kihűlt a rozém. Na, de ezt leszámítva
szuper nap volt, még strandon is voltunk bringával. Persze nem én
lennék, ha nem bénáztam volna el az ötven faktoros naptej
rendeltetésszerű használatát, mer’ kapkodtam, azé, aztán csak sebtiben
kentem fel. Este tükörbe néztem, és nem értettem, mik ezek a csíkok és
értelmezhetetlen fehér foltok a mellkasomon a többi leégett rész között.
Ez a naptej nem a barátom. Most lehetek garbóban…
Harmadik
nap: rohadt front. Semmit sem aludtam. A kicsi sem. Éjjel kétszer is
felmernyogott, abból egyszer evett is. A nagy fújja az orrát. Erre
persze a kisebbik felébred, pedig három szobával arrébb van. Az óvodában
gyerekhét van, mindennap programok. Ma mit is kell vinni? Hányra kell
menni? Jesszusom…
Negyedik nap: hány óra? Jó, az még nem
elkésés. Igyekezz! Öltözz! Mosakodás! Fogmosás! Igen, azt a keveset is
meg kell. Tudod, kell a húgodnak később. Indulás. Mit? Na neeeee, honnan
tudjam, hol van? Kint hagytad a kertben? Akkor annak annyi. Na húzzál.
Nem hova, hanem másik cipőt. Nem vagyok boszorkány, ne nevezz így.
Délután anyák napja? Igen, persze, hogy ott leszek. Igyekszem sietve.
Igen, most tényleg nagyon fogok sírni, megígérem. Ügyes voltál, nagyon
szépen szerepeltetek. A virág is gyönyörű, a rajz is, köszönöm. Vacsi?
Van még kölcsönkaja, majd holnap főzök frisset. Palacsintát? Most nem,
talán holnap.
Ötödik nap: Hová kell ma menni? Odaviszlek,
persze. Az utazó planetárium csodálatos dolog. Neeem, csak a neve utazó,
egy helyben áll. Mi? Hogy nem akarsz bemenni? Ne csináld, nézd,
mindenki milyen lelkes. Jó, ő pont sír, de csak azért, mert
disznóvágásnál sajnálta a disznót. Meglátod, milyen fantasztikus élmény
lesz! Most megyek. Nem, nem várom meg a megnyitót. Mikor kezdődik? Oké.
Meddig tart? Istenem, leszakad a derekam. Hazamehetek végre? Akkor
délután megyünk érted. Jó legyél, fogadj szót. Nem, ne szaladj utánunk.
Tartozz a csoporthoz, épülj be, legyél a része, lélegezz velük együtt.
Igen, megyek már. Na, milyen volt a napod? Jó volt a planetárium? Nem
emlékszel? Hogy-hogy? Na neee. Végig aludtad? Ezt nem hiszem el… Na
menjünk fagyizni. Nem, ne gyere görkorival. Hallod? Oké, kapaszkodj a
babakocsiba. Ne belém! Mutasd, hol ütötted meg? … Megfürödtél már? 9
óra! Holnap kirándulás! Istenem, sosem lesz péntek……. Palacsinta?
Felejtsed el. Nézd, én már elfelejtettem. Na látod.
Hatodik
nap: De hideg van, öltözz fel jól. A sapka mindig legyen a fejeden a
kullancsdéndzsör miatt, jó? Ígérd meg. Továbbá mondd végig, mit tettem a
hátizsákodba. Oké, először megnézheted, de utána fejből, jó? Nem, nem
várom meg a buszt, mert szétfagyok. Egy strandpapucsban jöttem, 14 fok
van. Igen, mert nem tudtam, mert nincs időm még egy nyomorult időjárás
jelentést sem megnézni. Mi vagyok én, Meteorológus Mihály? Az b*meg… Itt
fogok állni, mikor visszaér a busz veletek és nagyon fogok integetni,
megígérem. Szia!!!!! Nagyon vártunk már! Milyen volt a kirándulás? Nem
mesélsz semmit? Most miért duzzogsz? Annyira elegem van, hogy ilyen
vagy. Úgy rohantunk, hogy ideérjünk időben, nem hiszem el, hogy ezt kell
csinálni. Bőgés hazáig. Főleg én. Elfáradtam. Egy óra folyamatos
kommunikáció teljes kiesése, aztán csak színlelve az összetartozást. A
fagyinak nem kell hűtő, adjátok a kezembe. De már csak egyet kell
aludni, és végre nem leszek ilyen rohadtul egyedül és annyira magányos,
amennyire még talán soha...
Az elmúlt egy hét a gyerek szemszögéből:
- Hogy telt? Hát, apa nagyon hiányzott, de olyan gyorsan elment az egy
hét, nem is emlékszem, mi volt. De már holnap itthon is van apucika.
Igaz, anya?
- Ja.
2014. május 29., csütörtök
2014. május 21., szerda
Go to...
-
Viszek kataflám. A repüléstől biztosan fájni fog a
fejem.
-
Attól pedig hányingered lesz. Higgyél nekem.
-
Jó. Teszek be dédalon. Meg, akkor viszek széntablettát
is.
-
Azt meg minek?
-
Ha ettől a sok fájdalomtól összef*snám magam.
-
Férfiak…
Több okból is ”öröm” az élet, ha
a másik felünk elutazik. Egyrészt előtte két hétig a nappali gyakorlatilag
használhatatlan, valamelyikünk folyton hasra esik egy táskában vagy bőröndben,
miközben a kisebbik, még járni nem tudó gyereknek már sötétlila a homloka. Másrészt
hiába szeretnék másról is beszélgetni, nem lehet. Vagyis lehet, de nem érdemes,
mert hogy, hogy nem, valamilyen sunyi módon, észrevétlenül folyton belecsempészi
a beszélgetésünkbe a „tenger”, „csónak”, „nagy szakító szilárdságú damil”
szavakat, háppersze, hogy innen már csak egy ugrás a szokásos téma. Hogy unom
–e? Neeeeeem. Szívesen meghallgatom hatvannegyedszerre, hogy miért jobb a saját
készítésű pilker, hogyan fog kinézni az ólomgolyóval felszerelt horog, végén
egy lehetetlen színű és állagú guminudlival vagy szilikon tintahallal, ráadásul
még a legjobb minőségű körömlakkjaimnak is búcsút inthetek, mert mekkora ötlet,
hogy azokkal varázsoljunk élethűbb csalikat. De már csak kettőt kell aludni, és
végre feltesszük az aktuális gépre, majd pár óra, és már oszlóban is lesz...
2014. május 15., csütörtök
Szuli
Istenem, de régen volt, amikor
Sződligetről elhoztunk. A szüleid nagyon rendesek voltak, tényleg, mert
megismerkedésünk után néhány perccel már el is engedtek velünk. Tudták, hogy
nem látnak többet, mégis boldogok voltak, hogy Nekünk adtak Téged, mert biztosak
lehettek abban, hogy a legjobb helyed nálunk van. És mi nem okoztunk csalódást,
remélem, visszatekintve Te is így gondolod. Emlékszem, kisebb korodban a
legnagyobb szórakozásod az volt, hogy egy tésztaszűrővel az arcodon rohangáltál
a lakásban fel és alá. Hhh, nagyon vicces voltál, jesszusom, évekig ezen
röhögtem. Már akkor is volt stílusod, pedig még egy éves sem voltál. És arra
emlékszel, amikor a bordó kombi ladával először elvittelek az utána már kedvenc
helyünkké vált Horányba, ahol órákig dobáltam be neked a botot a Dunába, de Te
nem untad meg, rendületlenül hoztad vissza, pedig már mérföldekre lógott a
nyelved? Hazafelé persze rendszerint ki voltál ütve, még arra sem vetted a
fáradtságot, hogy a piros lámpánál mellettünk álló autóban lévőket szokás szerint
jól megugasd és lucskosra nyálazd a hátsó üveget, miközben a lehúzott ablaknak
hála a füleid mögöttünk pár méterrel repülnek. De hazaérkezésünk után máris
alig vártad, hogy újra menjünk. És mentünk. Szerettem veled menni, lenni. Aztán
felnőttél, de semmit nem komolyodtál. Bár ilyen családban nagy kihívás is lett
volna. És mert ilyen szép és okos fiúvá váltál, „kaptál” egy rangban hozzád
illő feleséget. Nagy volt a boldogság! Tökéletes, mások szemében irigylésre
méltó házasságban éltetek. Te dolgoztál. Sokat. Egész életedben megállás nélkül
tetted, amit tenned kellett. Óvtál, védtél és szerettél. A világon a legjobban
Téged tiszteltelek azért, mert önzetlenül és minden sérelmet félretéve imádtál
akkor is, amikor nem érdemeltem meg. Hát tudd meg, hogy nagyon szeretlek és
soha nem foglak elfelejteni, mert a legjobb helyed halálod után is itt van,
benne a szívemben...
Game over.
Párbeszédek egy csecsemővel avagy amikor rájössz, hogy már k*vára
unod az otthonlétet elérkezett az idő, hogy újra felnőtt tevékenységekbe
kezdj…
ETETÉS:
-
Elég volt vagy kérsz még?
-
Broááááf…. (mellkasomra hányt)
-
Akkor ezt most nemnek veszem...
ALTATÁS:
-
Alukálj el ügyesen, szép álmokat.
-
Lálálálálálálááááá
-
Nem, ne énekelj, most feküdj le, alvás helyzetbe tedd a
tested, hunyd le a szemed és számolgasd a bárányokat.
-
?????
-
Jó, énekelhetsz, de csak egy kicsit.
ÉNEKLÉS:
-
ÓÓÓÓÓ, kis pónilovam, kipi-kipi-kopp, kopi-kopi-hopp…
vagy valami ilyesmi.
-
Oááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
-
Mást énekeljek? Jó. A szegedi híííííd alatt, lány nyög
a legééény alatt….
VIZSGÁLÓDÁS:
-
Mutasd a fogacskákat, had nézzem meg.
-
Fgrssssssssss
-
Baszkiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, ragtapaszt, MOST!
VIZSGÁLÓDÁS 2:
-
Mutasd a fogacskákat, had nézzem meg. Ja, és ne ijedj
meg az osztriga kesztyűtől…
2014. május 12., hétfő
FK-val az élet...
Mostanában esténként bringázunk a
nagyobbikkal, indián nevén fogatlan kutyával (későbbiekben: FK), illetve ő csak
minden másnap jöhet velem, mert amúgy nagyon komolyan, verseny tempóban megyek,
kábé hússzal, cirka pár km-t, római számmal és madárnevekkel ellátott utcákban,
általában sisak nélkül, de lámpám az van, elöl és hátul is. Csak mindig
elfelejtem kikapcsolni, amikor hazaérek, így most nem működik. Meg a mérőóra
sem, ami egy ezres volt az Aldiban tavaly. A gyerek valamit nyomkodott rajta és
mittomén hogy, de elállította. Mondtam neki, hogy ezt rohadt gyorsan csinálja
vissza, de azt mondta, nem érti, mit képzelek, ő még csak egy gyerek, és ott
hagyott. Gyorsan elnézést kértem majd jeleztem, hogy húzzon is gyorsan a
náthásba, mert odaszalad a kezem…
Ezek a bringázások minden
alkalommal élményszámba mennek. Általában én megyek elöl, mögöttem FK, akinek
egész úton be nem áll a szája, ettől persze tök hamar elfárad és csak a nyívást
hallgatom végig. Anya, ne menj olyan gyorsan, várj meg, fáj a lábam, nincs még
izmom hozzá, nekem is váltós bringa kéne, persze, jó neked, hogy neked olyan
van, a hülye sisak alatt viszket az a k* fejem, folyik az orrom, szomjas
vagyok, már megint homokos a talaj, a lovak felforgatták, büdös van, melegem
van, fázom, BABSZEMEK!!!! (ez a bassza meg publikus verziója) és ilyenek. A
másik, bármit mondok, soha nem hallja meg. Amikor már ordítok és az egész utca
érti, ő még mindig nem. Múltkor például kifejtette, hogy X (ovis csoporttárs,
aki neve eltitkolását kérte) mondta neki, hogy a kerek útfedelekre nem szabad
rámenni, mert tűz jön ki belőle, amit egy sárkány hány. Én elmondtam a saját
elméletemet, hogy szerintem nem, mert az egy csatorna fedél, ahonnan a sárkány leginkább
pisit és kakit hányna fel, mire ő:
- Mi? Barna-fehér?
- Nem! CSATORNAFEDÉL!
- Fekete-fehér?
- FK, te süket vagy!?
- Igen, süket vagyok, és akkor mi
van? Babszemek…
Múltkor mondta, menjek nyugodtan
előre, a lovardánál várjam meg. Mondom, jó, de ha jön egy kamion, mit fogsz
csinálni?
- Hát figyelj, először is, nem
ijedek meg, félre húzódom és ha úgy sem fér el, bedőlök a bokrokba.
- Szuper, akkor a lovardánál. :-) (F.V., Ősanya díj, 2014.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)