2014. május 29., csütörtök

Go to - 2.

Lassan vége. VÉÉÉÉÉGE! Egy hét telt el egyedül, két gyerekkel. Nagyobb kihívás volt ez, mint azt valaha gondoltam. ÓRIÁSI RESPECT minden, gyerekeit egyedül nevelő anyukának. Moskomolyan. És jövőre nektek adom az adóm egy százalékát, az tuti

Az elmúlt egy hét az én szemszögemből:

Reptéren:
- Minden rendben lesz, ne izgulj. Érezd jól magad. Ne agyalj, hogy mi van itthon. Kapcsolj ki. Neeee, ne sajnálj, természetesen meg fogom oldani. Kemény vagyok, elszánt és tudod, hogy milyen remek anyuka. Most mi van, mé’ röhögsz? Mindegy. Nem foglak hívni. Írni sem gyakran. Velünk? Ugyan, mi történne? Viccelsz?… Persze ha hirtelen előlép a semmiből egy könnyes szemű norvég rendőr, aki szorosan megmarkolja a vállad és azt mondja, hogy hans kone hadde en ulykke, kunne ikke ta treningen, beklager, na akkor gond van. De most indulj szépen, várnak a többiek.

Tartalékok elintegetése, kifelé indulás. Száj- és térdremegés.
- Isteneeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!!! Én ezt nem fogom kibírni… Brühühühühüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüü. Ez ment hazáig.

Első nap: cöhhh, megy ez nekem, semmi probléma. Szukafattyak jól aludtak, én közepesen szarul, amúgy meg szép idő van, sok a programlehetőség, irány a társasági élet. Babakocsi, napszemüveg, két gyerek, négy kerék, indulhatunk.

Második nap: front van, vagy mi? Alig aludtam. A gyerekek úgy ahogy. A nagyobbik megfázott, mert bikiniben ugrált a szakadó esőben. Pedig én mondtam legalább kétszer, hogy ne. Aztán nekem is majdnem kihűlt a rozém. Na, de ezt leszámítva szuper nap volt, még strandon is voltunk bringával. Persze nem én lennék, ha nem bénáztam volna el az ötven faktoros naptej rendeltetésszerű használatát, mer’ kapkodtam, azé, aztán csak sebtiben kentem fel. Este tükörbe néztem, és nem értettem, mik ezek a csíkok és értelmezhetetlen fehér foltok a mellkasomon a többi leégett rész között. Ez a naptej nem a barátom. Most lehetek garbóban…

Harmadik nap: rohadt front. Semmit sem aludtam. A kicsi sem. Éjjel kétszer is felmernyogott, abból egyszer evett is. A nagy fújja az orrát. Erre persze a kisebbik felébred, pedig három szobával arrébb van. Az óvodában gyerekhét van, mindennap programok. Ma mit is kell vinni? Hányra kell menni? Jesszusom…

Negyedik nap: hány óra? Jó, az még nem elkésés. Igyekezz! Öltözz! Mosakodás! Fogmosás! Igen, azt a keveset is meg kell. Tudod, kell a húgodnak később. Indulás. Mit? Na neeeee, honnan tudjam, hol van? Kint hagytad a kertben? Akkor annak annyi. Na húzzál. Nem hova, hanem másik cipőt. Nem vagyok boszorkány, ne nevezz így. Délután anyák napja? Igen, persze, hogy ott leszek. Igyekszem sietve. Igen, most tényleg nagyon fogok sírni, megígérem. Ügyes voltál, nagyon szépen szerepeltetek. A virág is gyönyörű, a rajz is, köszönöm. Vacsi? Van még kölcsönkaja, majd holnap főzök frisset. Palacsintát? Most nem, talán holnap.

Ötödik nap: Hová kell ma menni? Odaviszlek, persze. Az utazó planetárium csodálatos dolog. Neeem, csak a neve utazó, egy helyben áll. Mi? Hogy nem akarsz bemenni? Ne csináld, nézd, mindenki milyen lelkes. Jó, ő pont sír, de csak azért, mert disznóvágásnál sajnálta a disznót. Meglátod, milyen fantasztikus élmény lesz! Most megyek. Nem, nem várom meg a megnyitót. Mikor kezdődik? Oké. Meddig tart? Istenem, leszakad a derekam. Hazamehetek végre? Akkor délután megyünk érted. Jó legyél, fogadj szót. Nem, ne szaladj utánunk. Tartozz a csoporthoz, épülj be, legyél a része, lélegezz velük együtt. Igen, megyek már. Na, milyen volt a napod? Jó volt a planetárium? Nem emlékszel? Hogy-hogy? Na neee. Végig aludtad? Ezt nem hiszem el… Na menjünk fagyizni. Nem, ne gyere görkorival. Hallod? Oké, kapaszkodj a babakocsiba. Ne belém! Mutasd, hol ütötted meg? … Megfürödtél már? 9 óra! Holnap kirándulás! Istenem, sosem lesz péntek……. Palacsinta? Felejtsed el. Nézd, én már elfelejtettem. Na látod.

Hatodik nap: De hideg van, öltözz fel jól. A sapka mindig legyen a fejeden a kullancsdéndzsör miatt, jó? Ígérd meg. Továbbá mondd végig, mit tettem a hátizsákodba. Oké, először megnézheted, de utána fejből, jó? Nem, nem várom meg a buszt, mert szétfagyok. Egy strandpapucsban jöttem, 14 fok van. Igen, mert nem tudtam, mert nincs időm még egy nyomorult időjárás jelentést sem megnézni. Mi vagyok én, Meteorológus Mihály? Az b*meg… Itt fogok állni, mikor visszaér a busz veletek és nagyon fogok integetni, megígérem. Szia!!!!! Nagyon vártunk már! Milyen volt a kirándulás? Nem mesélsz semmit? Most miért duzzogsz? Annyira elegem van, hogy ilyen vagy. Úgy rohantunk, hogy ideérjünk időben, nem hiszem el, hogy ezt kell csinálni. Bőgés hazáig. Főleg én. Elfáradtam. Egy óra folyamatos kommunikáció teljes kiesése, aztán csak színlelve az összetartozást. A fagyinak nem kell hűtő, adjátok a kezembe. De már csak egyet kell aludni, és végre nem leszek ilyen rohadtul egyedül és annyira magányos, amennyire még talán soha...

Az elmúlt egy hét a gyerek szemszögéből:

- Hogy telt? Hát, apa nagyon hiányzott, de olyan gyorsan elment az egy hét, nem is emlékszem, mi volt. De már holnap itthon is van apucika. Igaz, anya?
- Ja.


2014. május 21., szerda

Go to...



-          Viszek kataflám. A repüléstől biztosan fájni fog a fejem.
-          Attól pedig hányingered lesz. Higgyél nekem.
-          Jó. Teszek be dédalon. Meg, akkor viszek széntablettát is.
-          Azt meg minek?
-          Ha ettől a sok fájdalomtól összef*snám magam.
-          Férfiak…

Több okból is ”öröm” az élet, ha a másik felünk elutazik. Egyrészt előtte két hétig a nappali gyakorlatilag használhatatlan, valamelyikünk folyton hasra esik egy táskában vagy bőröndben, miközben a kisebbik, még járni nem tudó gyereknek már sötétlila a homloka. Másrészt hiába szeretnék másról is beszélgetni, nem lehet. Vagyis lehet, de nem érdemes, mert hogy, hogy nem, valamilyen sunyi módon, észrevétlenül folyton belecsempészi a beszélgetésünkbe a „tenger”, „csónak”, „nagy szakító szilárdságú damil” szavakat, háppersze, hogy innen már csak egy ugrás a szokásos téma. Hogy unom –e? Neeeeeem. Szívesen meghallgatom hatvannegyedszerre, hogy miért jobb a saját készítésű pilker, hogyan fog kinézni az ólomgolyóval felszerelt horog, végén egy lehetetlen színű és állagú guminudlival vagy szilikon tintahallal, ráadásul még a legjobb minőségű körömlakkjaimnak is búcsút inthetek, mert mekkora ötlet, hogy azokkal varázsoljunk élethűbb csalikat. De már csak kettőt kell aludni, és végre feltesszük az aktuális gépre, majd pár óra, és már oszlóban is lesz...


2014. május 15., csütörtök

Szuli



Istenem, de régen volt, amikor Sződligetről elhoztunk. A szüleid nagyon rendesek voltak, tényleg, mert megismerkedésünk után néhány perccel már el is engedtek velünk. Tudták, hogy nem látnak többet, mégis boldogok voltak, hogy Nekünk adtak Téged, mert biztosak lehettek abban, hogy a legjobb helyed nálunk van. És mi nem okoztunk csalódást, remélem, visszatekintve Te is így gondolod. Emlékszem, kisebb korodban a legnagyobb szórakozásod az volt, hogy egy tésztaszűrővel az arcodon rohangáltál a lakásban fel és alá. Hhh, nagyon vicces voltál, jesszusom, évekig ezen röhögtem. Már akkor is volt stílusod, pedig még egy éves sem voltál. És arra emlékszel, amikor a bordó kombi ladával először elvittelek az utána már kedvenc helyünkké vált Horányba, ahol órákig dobáltam be neked a botot a Dunába, de Te nem untad meg, rendületlenül hoztad vissza, pedig már mérföldekre lógott a nyelved? Hazafelé persze rendszerint ki voltál ütve, még arra sem vetted a fáradtságot, hogy a piros lámpánál mellettünk álló autóban lévőket szokás szerint jól megugasd és lucskosra nyálazd a hátsó üveget, miközben a lehúzott ablaknak hála a füleid mögöttünk pár méterrel repülnek. De hazaérkezésünk után máris alig vártad, hogy újra menjünk. És mentünk. Szerettem veled menni, lenni. Aztán felnőttél, de semmit nem komolyodtál. Bár ilyen családban nagy kihívás is lett volna. És mert ilyen szép és okos fiúvá váltál, „kaptál” egy rangban hozzád illő feleséget. Nagy volt a boldogság! Tökéletes, mások szemében irigylésre méltó házasságban éltetek. Te dolgoztál. Sokat. Egész életedben megállás nélkül tetted, amit tenned kellett. Óvtál, védtél és szerettél. A világon a legjobban Téged tiszteltelek azért, mert önzetlenül és minden sérelmet félretéve imádtál akkor is, amikor nem érdemeltem meg. Hát tudd meg, hogy nagyon szeretlek és soha nem foglak elfelejteni, mert a legjobb helyed halálod után is itt van, benne a szívemben...


Game over.



Párbeszédek egy csecsemővel avagy amikor rájössz, hogy már k*vára unod az otthonlétet elérkezett az idő, hogy újra felnőtt tevékenységekbe kezdj…

ETETÉS:
-          Elég volt vagy kérsz még?
-          Broááááf…. (mellkasomra hányt)
-          Akkor ezt most nemnek veszem...

ALTATÁS:
-          Alukálj el ügyesen, szép álmokat.
-          Lálálálálálálááááá
-          Nem, ne énekelj, most feküdj le, alvás helyzetbe tedd a tested, hunyd le a szemed és számolgasd a bárányokat.
-          ?????
-          Jó, énekelhetsz, de csak egy kicsit.

ÉNEKLÉS:
-          ÓÓÓÓÓ, kis pónilovam, kipi-kipi-kopp, kopi-kopi-hopp… vagy valami ilyesmi.
-          Oááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
-          Mást énekeljek? Jó. A szegedi híííííd alatt, lány nyög a legééény alatt….

VIZSGÁLÓDÁS:
-          Mutasd a fogacskákat, had nézzem meg.
-          Fgrssssssssss
-          Baszkiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, ragtapaszt, MOST!

VIZSGÁLÓDÁS 2:
-          Mutasd a fogacskákat, had nézzem meg. Ja, és ne ijedj meg az osztriga kesztyűtől…



2014. május 12., hétfő

FK-val az élet...



Mostanában esténként bringázunk a nagyobbikkal, indián nevén fogatlan kutyával (későbbiekben: FK), illetve ő csak minden másnap jöhet velem, mert amúgy nagyon komolyan, verseny tempóban megyek, kábé hússzal, cirka pár km-t, római számmal és madárnevekkel ellátott utcákban, általában sisak nélkül, de lámpám az van, elöl és hátul is. Csak mindig elfelejtem kikapcsolni, amikor hazaérek, így most nem működik. Meg a mérőóra sem, ami egy ezres volt az Aldiban tavaly. A gyerek valamit nyomkodott rajta és mittomén hogy, de elállította. Mondtam neki, hogy ezt rohadt gyorsan csinálja vissza, de azt mondta, nem érti, mit képzelek, ő még csak egy gyerek, és ott hagyott. Gyorsan elnézést kértem majd jeleztem, hogy húzzon is gyorsan a náthásba, mert odaszalad a kezem…
Ezek a bringázások minden alkalommal élményszámba mennek. Általában én megyek elöl, mögöttem FK, akinek egész úton be nem áll a szája, ettől persze tök hamar elfárad és csak a nyívást hallgatom végig. Anya, ne menj olyan gyorsan, várj meg, fáj a lábam, nincs még izmom hozzá, nekem is váltós bringa kéne, persze, jó neked, hogy neked olyan van, a hülye sisak alatt viszket az a k* fejem, folyik az orrom, szomjas vagyok, már megint homokos a talaj, a lovak felforgatták, büdös van, melegem van, fázom, BABSZEMEK!!!! (ez a bassza meg publikus verziója) és ilyenek. A másik, bármit mondok, soha nem hallja meg. Amikor már ordítok és az egész utca érti, ő még mindig nem. Múltkor például kifejtette, hogy X (ovis csoporttárs, aki neve eltitkolását kérte) mondta neki, hogy a kerek útfedelekre nem szabad rámenni, mert tűz jön ki belőle, amit egy sárkány hány. Én elmondtam a saját elméletemet, hogy szerintem nem, mert az egy csatorna fedél, ahonnan a sárkány leginkább pisit és kakit hányna fel, mire ő:
- Mi? Barna-fehér?
- Nem! CSATORNAFEDÉL!
- Fekete-fehér?
- FK, te süket vagy!?
- Igen, süket vagyok, és akkor mi van? Babszemek…
Múltkor mondta, menjek nyugodtan előre, a lovardánál várjam meg. Mondom, jó, de ha jön egy kamion, mit fogsz csinálni?
- Hát figyelj, először is, nem ijedek meg, félre húzódom és ha úgy sem fér el, bedőlök a bokrokba.
- Szuper, akkor a lovardánál. :-) (F.V., Ősanya díj, 2014.)