Csomós Mari

A múlt vasárnap esti fürdetésnél egy török mogyoró nagyságú csomót találtunk HD bal hónaljában. Két perc alatt fogytunk 2-3 kilót Sándorral, bár ő - utólag elmondta - egyáltalán nem izgult, tudjam meg. Az első sokkból felmosva magam követeltem kértem, hogy hívja fel az ügyeletet, jöjjön ki valaki és nézze meg, én nem bírok várni hétfőig, addig megőrülök és különben is..., mindezt fejhangon, hadarva és felnőtt szemmel is szánalmas testbeszéd kíséretében. Felhívta. A hang a vonal másik végén elmondta, ez nem sürgős ügy, nem tudnak kijönni. Itt átvettem a telefont. Néhány mondat a jövőjéről és a hang megígérte, hamarosan érkezik az ügyeletes. 2 órát vártunk. A 2 óra alatt az internet összes gyökérkönyvtárából elolvastam az ezzel kapcsolatos rémtörténeteket, mindent, amiről azt gondoltam, igen, ez lehet a baj. Már majdnem időpontot kértem az onkológiára és helyet foglaltattam a Dóri házba, mire megérkezett egy nagyon kedves doktornő. Megnézte, és a helyre kis bajuszkája alatt mosolyogva felállította a diagnózist. El tudom képzelni, mit gondolt közben rólam, de látva a támadó vipera testhelyzetemet és hallva a még mindig megtartott magas C-t, inkább nem öntötte szavakba... Megmaradunk.

Rövid is, szar is, de az enyém!

Hajnal van. Általában ilyenkor tudok gondolkodni és felnőtt tevékenységet folytatni. Éppen szoptatásból jövök. (Jó, ez félreérthető lehet az előző mondat végére tekintettel.) NŐ vagyok, szóval én szoptattam. Na ezt ugorjuk át.
Ez a blogírás nem is olyan egyszerű, főleg az eleje, mert valami igazán frappánsat kellene első bejegyzésnek írnom, de hiába, semmi briliáns nincs a fejemben. (Ezt a férjem biztos boldogan megerősítené, de ő most alszik, mert szoptatni nem tud. És amiért valószínűleg tényleg megerősítené, nem is fog!) Ez már a hatodik sor és még csak a szopásról volt szó, pedig azt még nem is írtam, hogy megszívtam tegnap (is). Jesszusom, már ennyi az idő? Őrület, mennyit elszarakodtam ezzel a pár mondattal. Az idő múlását a körülöttem felhalmozódó taknyos zsebkendők mennyisége mutatja. 6-nál tartok. Az a baj ezzel az allergiás takonnyal, hogy sok és alattomos. Egyrészt bazi gyorsan jön, nem mindig van időm elővenni a zsepit (külön érdeklődésre ennek következményeit egy újabb bejegyzésben szívesen kifejtem), másrészt azonnal beteríti szinte a teljes zsebkendőt, amit ezáltal nem tudok utána még egyszer használni. Bár néha kénytelen vagyok, de az borzasztó, ahogy az orromhoz ér a még nedves zsebkendő. Jujj, most is....
(Ha jól sejtem, most vesztettem el leendő olvasóim 30-35 %-át. Ígérem, később írok a kereszténységgel való kapcsolatomról és arról, mennyibe kerül most egy kiló ipari sertés röfi husi a piacon és mennyi fincsiséget lehet belőle elkészíteni... zöldsalátával!) Ehhh, az ember mit meg nem tesz a látogatottságért...