Renitens mogyorók

Egy tálkányi héjas mogyoró kint maradt a pulton. Az esti rozézás hálás életben maradottjai várták sorsuk eldöntését. Gondoltam, visszaborítom őket a zacskóba. Bár a zacskón elég nagy a nyílás, a mogyoró tálkája jóval szélesebb, de ettől függetlenül egy ideig nagyon ügyesen potyogtak be a srácok, míg egyszer csak az egyikük úgy döntött, ő bizony egyszer már kiszabadult, ezt az érzést semmire nem cserélné, szóval történjen, aminek történnie kell. Ezzel az elszántsággal végül nem a zacskóba, hanem halált megvető bátorsággal a mellé hullott, a pultra fixen felállított vastag vágódeszkára, a kora reggeli ködös és csendes reggelt megzavarva, kissé zajosan koppanva. Persze most hibáztathatnám a mogyorót, végül is én vagyok a nagyobb, az erősebb, a rendszert megalkotó, hogy ejnye, te kis jelentéktelen héjas jószág, miért vagy te ily renitens, majd egy mozdulattal behajíthatnám a zacskóba a többi közé, de nem ezt tettem. Esélyt adva számára rájöttem, ez nem lehet az ő hibája, vagy legalábbis nem teljesen. Mi van akkor, ha abban a pillanatban változtathattam a nyílás szélességén, nagyságán vagy mozdulataim, testhelyzetem ergonómiáján, így a mogyoró bár próbált szabálytisztelő társaihoz hasonlóan belepottyanni, ámde a felé támasztott elvárás abban a pillanatban jóval nagyobb volt, mint előtte. Ettől ő megrémült vagy csak igazságtalannak tartotta és úgy döntött, bár meg tudná ugrani, de így már csak azért sem fogja. Most ott hever a pulton, egyedül. Nem bánom, engem egyáltalán nem zavar és csak azért sem tettem bele a zacskóba. Tiszteletben tartom a döntését…

Ez a reggeli kis infantilis történés mindenesetre elgondolkodtatott… Akarva, akaratlanul előtört néhány régi, egyáltalán nem kedves emlék, egészen kiskoromtól kezdve, amikor az óvodában kint kellett aludnom a folyosón, vagy sarokban álltam rendszeresen, iskolában folyton kiküldtek az osztályból, vagy megszégyenítettek, netán haza is zavartak. Testnevelés órán többször kiállítottak a játékból szabálytalanságra hivatkozva, ugyanazért a feleletért én mindig rosszabb jegyet kaptam, mint más, az első komolyabbnak számító munkahelyemen szörnyű igazságtalanság és gyanúsítás áldozata lettem, amit mai napig nem felejtettem el, és még sorolhatnám. Ezek most mind, sorban itt vannak a szemem előtt és talán most, közel a 40. életévemhez kezdem csak érteni, megérteni ezen helyzetek valódi jelentését, jelentőségét vagy a későbbi életemre gyakorolt hatását. Most nem érzem túl jól magam. Le kell ülnöm a kanapéra. Nyomasztanak ezek az emlékek. Behunyom a szemem, de nem a léleknyugtató vízesés látom, hanem hirtelen újra ott vagyok. Óvodás vagyok. Igen, beszélgetek alvásidőben, de csak azért, mert senki nem mondta, hogy nem lehet. Azt mondták, tilos. Az meg mit jelent? Ki tudja. Na mindegy. Mindenki beszélget. A takaró alatt, halkan kuncogunk. Rólam hirtelen lerántják a plédet. Fázom. Miért pont én? A folyosóra? De ott hideg van, egyedül leszek, és… jó, menjünk. És már kint vagyok. Egyedül. Fázom. Félek.. Közben hallom, a csoportban még mindig kuncognak a barátnőim, akik a meleg takaró alatt mindezt továbbra is megtehetik. Érzem, ahogy elönt a tehetetlenség okozta forrongó düh. Ez igazságtalanság!... Azt hiszem, akkor, ott kezdődött el minden. Úgy gondoltam, ha tényleg nem úszom meg soha a szőnyeg szélére kerülést, akkor már miért ne tegyek is valamit azért, hogy valóban kiérdemeljem. És jöttek a vicces sztorik, például a fiúcska, már nem tudom, ki volt, akit megkértünk a barátnőimmel, táncoljon lehúzott gatyával az ágy tetején, és megtette. Bejött az óvónő és látva, azonnal engem küldött ki. Kérdezés nélkül automatikusan. Mást nem. Számos ehhez hasonló történetet tudnék elmesélni, de ma egy szép napot terveztem. A lényeg, hiába akartam és kezdtem is minden életszakaszban és csapatban tiszta lappal (óvoda, iskolák…), a végén mindenhol megjegyezték a nevem, persze nem azért, hogy beleírjanak az emlékkönyvembe. És nem voltam én rosszabb vagy gonoszabb, mint más gyerek, egyszerűen csak nem tűrtem az igazságtalanságot, az ostoba, ésszerűtlen szabályozásokat, így a tetteim, cselekedeteim erősen meghatározták a rólam alkotott képet a felnőttek számára. Ők úgy gondolták, ha valaki elég bátor ahhoz, hogy saját rendszert alkosson, akkor rá még többet lapátolunk, hátha megtörik. Tehát a konklúzió minden esetben ugyanaz. Az elvárások felém mindig is magasabbak voltak, mint a többiek felé. Hogy miért? Én sem tudom, én sem értem. Talán mert az anyám akkor, abban az időben és közegben befolyásos személy volt, vagy mert ilyen az arcberendezésem, vagy a személyiségem, talán sokszor túlzottan bicskanyitogató a stílusom ahhoz, hogy a normál kategóriába soroljanak. Ezáltal jobban szem előtt vagyok, mint mások, hamarabb előkerülök, mint mások és szinte soha nem úszom meg a kis stiklijeimet, mint mások. De érdekes módon egyszer sem éreztem úgy, hogy oda vágynék, ahol ők vannak, a mások. Egy pillanatig sem igényelném, hogy a sablonos, programozható droidok fiókjába kerüljön az aktám. A renitens viselkedés éppen ezért bizonyos helyzetekben ma már számomra kötelező, sőt, elvárás. Így hát nem meglepő, hogy a gyerekeim is ilyenek, és …. még a mogyoróim is...