Egy szürke hétköznap szülte gondolatok

Vannak olyan lányok, asszonyok, akik úgy vezetik le fölösleges energiáikat, úgy szabadulnak meg a bennük lakozó állattól és csak és kizárólag úgy nyugszanak meg, ha elmennek shoppingolni. (És akkor itt kérném meg halkan Cs. Tünde (45?) barátnőmet, hogy véletlenül se írja be kommentnek azt a soproni kiruccanásunkat, amikor a szálloda ajtaját színpadiasan bevágva magam után órákra tűntem el és több szatyor ruhával jöttem haza, magam részére.) Na de térjünk is vissza a másra, aki nem én vagyok, mert mint ahogy kétféle gyerek létezik, a zseni meg a másé, úgy minden sztori is csak távolról ismerős, mintha láttam/hallottam volna már ilyet… Tehát a történet ma reggel kezdődött, amikor is időpontunk volt Dévény tornára a majdnem 3 hónapossal. A torna lezajlott a maga ütemében, ővércsesége hozta a formáját és minden pillanatban, sajátságos hangszínben kérte ki magának a mozdulatsor hosszát és gyakoriságát, majd a végén, amikor a kezembe került, békésen megnyugodott és gyakorlatilag azóta is hüppög, ahogy szokott. De ennek - függetlenül attól, hogy az ember lánya sajnálja a gyermekét, pedig tudja, semmi sem fáj neki, csak egyszerűen ne taszigálja őt senki, előzetes bejelentés nélkül - van azért egy nagy előnye, mégpedig az, hogy a torna végeztével órákig ki van ütve, tehát bármit csinálhatok vele. Bármit! Például ma elmentem vele az APECH-ba ügyet intézni és mindezt csendben, méltóságteljesen, még a várakozás sem okozott semmi problémát. Néztek is az asszonyok, irigykedtek az arcukkal és a „micsoda fantasztikus anya, hogy ilyen nyugodt gyereke van, biztos sokat foglalkozik vele” vagy „mekkora mázlija van ennek a büdös r*ncnak, hogy nem üvölt az a gyerek” gondolatokkal mértek végig. Pedig olyan szívesen mondtam volna, hogy lányok, asszonyok, egy óra Dévény torna és a ti gyereketek is végig kussolja a délelőttöt, garantálom! Na de inkább hagytam is és jólesően, kaján vigyorral a szám sarkában fürdőztem abban, amiben eddig nem volt részem. Szóval ennek hatására határtalan energiával töltődtem fel és úgy éreztem, igen, most aztán enyém a délelőtt és nem jöhet szembe semmi olyan gond, amivel ne tudnék megbirkózni. Igen. Úgy döntöttem, végre először ELMEGYEK SHOPPINGOLNI a gyerekemmel! El is jutottam a pékségig, ahol megvettem a legrondább kenyeret, amit csak süthet egy pék. Nem is értem, hogy az egészséges kenyerek miért nem tudnak szépek lenni? Az már luxus? Ha nem akarsz koszorúér elmeszesedésben vagy koleszterin túltengés okozta szívrendellenességben elpusztulni, akkor már nem jár a szép étel? Na mindegy, szóval a kenyérrel a hónom alatt kiballagtam, hogy folytatom a shopping körutamat és gondoltam, most aztán irány valami nőcis hely. És igen, végre odaértem, végre újra érezhettem azt az illatot, azt az elismerő fogadtatást, amiben már régen nem volt részem. Megérkeztem a henteshez!!!!!! Óóóóóó az a mangalica tepertő, jajjjjjj az a disznósajt és jesszusom, de szép a főtt császár, mindegyikből ide nekem sokat, mozgás, gyerünk-gyerünk! Épp csak pisztolyt nem fogtam a hentes fejéhez, aki persze hozta a smúz formáját, szokás szerint. Mutattam is neki, hé, öreg, nézd, azóta egy újabb gyerekkel vagyok, így is vegyem magamra, amiket mondtál és amit gondoltál a szemeddel? Igen. Így is. Mindig tudtam, hogy a pénzemre hajt. Hát, ez volt ma eddig, de most mennem kell, mert bár nagyon egészséges a kenyerem, de közben megsült a császárom, felpuhul a tepertőm és a disznósajt bekebelezi a környezetében állókat, ha nem sietek...

Más. Az esküvő sokak életében mérföldkő és – az esetek többségében – tényleg egy hitelt érdemlő és megosztandó életesemény, melyet sokan örömmel vésnek be a virtuális emlékkönyv és ismerősgyűjtő oldal megfelelő rovatába. (Bezzeg régen, amikor még csak a helyi lap közölte, mennyivel izgalmasabb volt. Komolyan vártam a csütörtököt, hogy megjelenjen a gödöllői Szolgálat és megnézhessem, kik születtek, hátha ismerős a vezetéknév, kik haltak meg és kik házasodtak össze. Aztán ha véletlenül elbambultam az időpontot és Apu abba hámozta a krumplit, ki kellett szednem a szemetesből, mert anélkül nem tudtam tovább élni amúgy minőségi életem. Perverzió volt ez a javából, kérem szépen.) Na de ezzel még nincs is semmi problémám. De tessék mondani, miért kell a ceremónia és a lakodalom alatt készült fotókat napokig, sőt, továbbmegyek, hetekig, hónapokig posztolni minden kib* napon? Láttuk már, nagyon szépek voltatok, tényleg, le a kalappal, hogy a Rozi bele tudta magát tuszkolni még 40 évesen is abba a tinédzser ruhába és a torta, nahát, az valami fantasztikus lehetett, főleg benne az a természetes rózsaszínű krém. Hmmm, szívesen megkóstoltam volna, de ugye nem voltam meghívva, mert csak a szűk család mehetett, értem én, az a cirka 120 fő. Most akkor olaszok -e vagytok vagy mi? Na mindegy. Vagy netán van még, aki nem gratulált és ez tűrhetetlen? Akkor ki kell írni a főoldalra, így ni: „Sziasztok! Bizonyára (legalábbis nagyon remélem) mindannyian láttátok, hallottátok, hogy férjhez mentem/megnősültem. Néhány (ezer) képet ki is tettem (naponta), gondolom már mindenki, többször is megnézte részletesen, irigykedve. Mondom mindenki! De... amennyiben még nem tettétek, itt a remek alkalom, hogy megnézzétek, akár újra, több album is fent van az oldalunkon, Béci és Rozi nagy napja néven, és gratuláljatok!!!” Ha még ekkor sem fognak gratulálni, valószínűleg már nem felhasználói az oldalnak vagy meghaltak. Más kifogást ne fogadjatok el...

Az új rendelet szerint délután 4 óráig kötelező az iskolában tartózkodás a kis vérszívóknak iskolás diákoknak, kivéve a kivételek. De tessék mondani, miért mindig a mi szomszédaink gyerekei a kivételek és jöhetnek haza 1-kor és futballozhatnak/gördeszkázhatnak és üthetik egymást péppé őrjöngve az ablakunk alatt? Persze ez csak akkor tűnik hangosnak, ha Lajos bácsi abba hagyta a napi 5 óra kötelező körfűrészelését...

És végül miért nem tudom SOHA úgy elosztani a szardella krémet, hogy minden rozskenyér falatkára egyformán jusson? (Ezt még tegnap írtam, ma már elő sem veszem, szardella, pffff, mondjon le!!!)