Vannak olyan pillanatok, amikor őszintén azt érzem, eljött az idő hogy elgondolkodjam azon, mi végre vagyok jelen itt, most és mi a hasznom a társadalom számára. Ez biztosan sokak számára meglepő, hiszen egy bohóc nem gondolkodik, csak szórakoztat. Mert ha már gondolkodik, akkor véleményt alkot. Ha véleményt alkot, akkor támadható. Ha támadható, akkor így vagy úgy védekeznie kell. Ahhoz pedig érzelmek kellenek, ami egy bohóc számára mindennek a végét jelentheti. De hát nem akar ő másokat magára haragítani, hiszen ő csak egy bohóc, neki szórakoztatnia kell, mindenáron, ezért nem is teszi. Nem gondolkodik. Így aztán lehet lökdösni, nevetni rajta, gúnyolni, ha éppen ahhoz van kedvünk, a bohóc tűri. Viszont ha egyszer úgy alakul, hogy elege van a viccesnek tűnő bántásokból, elfáradt és mégis inkább gondolkodni vágyik, akkor vesszük csak észre, hogy az életünk üressé válik, magunk maradtunk a nyomorunkkal, problémáinkkal, nem lesz senki, aki kizökkentsen, akár csak pár percre is abból a helyzetből, amiben vagyunk vagy amiben érezzük magunkat. És akkor rájövünk, hogy ez a bohóc, aki a részünk volt, aki ott volt bennünk mindvégig, most meghalt. Megölték...
De az élet megy tovább, telnek-múlnak a napok, hetek, majd újra elhitetik velünk, hogy az emberek jók, jót akarnak és bízhatunk bennük, és ekkor jön egy másik bohóc a feladatát teljesíteni, de ő már kisebb, öregebb és a mosolya sem olyan széles, mint a régieknek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése