A mantra ereje

Sajnos még nem készült el a saját tervezésű pólóm várótermi verziója, de már nagyon várom. Igen, megint megtalált egy. Ülök a 178. sorszámommal és azt figyelem, ki hogyan furakszik a másik elé, milyen kifinomult módszerekkel dolgoznak, ki jött előbb, ki jött később, hogy a vitás helyzeteket (szakmámból eredően) ha kell, annak rendje és módja szerint a lehető legobjektívebben el tudjam rendezni, win-win-re törekedve. Miközben lelkesen végzem az önkéntes munkám, bejön egy öregasszony és bár van jó pár hely – tényleg, tágas és szép új nagy várótermet építettek nemrég – a nyanya persze, hogy a mellettem lévő húszcentis kib*szott szűk placcra bírja bepréselni az amúgy méretes nagy p*csáját. Vettem egy mély lélegzetet és befelé jó erősen mantráztam, hogy márpedig kivételek léteznek, igenis léteznek, vannak, jelen vannak, és nekem ebben kell hinnem. Deeeee nem. Nem léteznek. Ez szinte az első másodpercben kiderült, ahogy befészkelte magát és a jobb könyökével finoman orrba kormányozott, majd elnézést sem kérve ugyanezt megtette még egyszer, majd még egyszer. Hát hány extra réteget tetszett felvenni ma 11 fokban, komám asszony!? Próbáltam volna arrébb csúszni, de mellettem már egy k*va nagy eukaliptuszfa volt és ha koala volnék, boldogan másztam volna fel rá, vissza sem nézve, de… nem vagyok. Így maradtam. Tűrtem. Cirka 5 perc után sikerült minden réteget lebontania magáról és talán az elhelyezkedése is véglegesnek tűnt. Mindezen túl is tettem magam azonnal, de akkor jött az, amitől a legjobban féltem. Megnyalta kétszer a szája szélét, szépen, komótosan, hallottam, ahogy a vízhiányos, rúzstól csimbókos ajkai összetapadnak és elkezdenek nyílni és…….. igen. Feltette az első kérdését. 
- Tudja aranyos, ki volt az utolsó? 
Én, mint aki csak részben normális, gondoltam, ez hátha bejön:
- Az utolsó Mohikán? Hehehehehe (idétlen nevetés)
Félrebillentette kicsit a fejét, de nem tágított.
- Ki után következem, kedveském? – kérdezte megértő mosollyal.
- Jaaa, a zöld öltönyös, állandóan fésülködő, 80 körüli, hideg ekcémával küzdő idős úr után úgy 2 óránál.
- Köszönöm. – mondta mosolyogva, majd kinyitotta a retiküljét és elővett egy könyvet.

Mi???? Ezt nem hiszem el. Nincs több kérdés!? Semmi kórtörténet 957-től kezdődően? Meg tanácsok gyereknevelésből? Időjárási előrejelzések vagy piaci árfolyam a répáról-kelbimbóról? Wtf????

Hát, ezt is megértük. Boldogan húztam ki magam és dőltem hátra egyszerre. Elismerő mosollyal néztem újra oldalra arra a hölgyre, aki ezáltal egy csapásra szimpatikussá vált. Aztán ahogy teltek-múltak a percek, annyira unatkoztam, hogy gondoltam, beszédbe elegyedek vele. Megkérdeztem, mit olvas, mi a problémája, merre lakik, gyalog jött –e és hogy képzelje, én már harmadszorra jövök az elmúlt két hétben, mert nem sikerül meggyógyulnom ésatöbbi… Most, hogy visszagondolok, szerintem k*vára idegesítettem. :-)