Állok a nagyítós tükör előtt és nézem az arcom. Hosszan vizsgálom. Most megtehetem, mert egyedül vagyok. Lássuk csak… Nna, ez a ránc még nem volt ott a múlt héten. És ez sem. Vagy tán mégis? Nem emlékszem. Nézd már, a szemhéjam teljesen rácsúszott a szememre. Eddig észre sem vettem. Tehát már sminkelni sem fogok tudni olyan szépen, mint régen. Nincs már helye. És a fogaim is, jééé, kezdenek áttetszőnek tűnni. De fura… A nyakam is ráncos és a bőröm megereszkedett. A hajam pedig… egyre ritkább.
- Félelmetes, milyen gyorsan öregszem. – állapítom meg, majd visszacsúsztatom a tükröt a megszokott helyére, be, a sötét lyukba és úgy döntök, most egy darabig nem húzom elő újra. De még mielőtt megjelenhettek volna a reménytelenség újabb mély és csúnya hegei arcomon, megcsörren a telefonom. Apu az. Végre…
- Hogy vagy? Mondj bármit, csak beszélj hozzám!
- Hétvégére talán hazaengednek. – motyogja halkan.
Boldogan sírok. Plusz egy ránc az arcomon. De kit érdekel? Valahányszor tükörbe nézek majd, tudni fogom, hogy ez itt, ez a vékony vonal a szám sarkában, ez a remény ránca…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése