Aktuális politikai helyzetjelentés, avagy emberek -e vagyunk -e még -e?

Persze, hogy péntek délutánra meg már leszakadt az ég… Bazi nagy pesti zuhi, én meg naná, hogy késésben voltam, ugyanis – szokás szerint – eltököltem az időm otthon a melómmal, szóval rohannom kellett a gyerekekért, ha nem akartam, hogy vadidegen családokkal töltsék a hétvégét. Nem találtam egy nyomorult esernyőt sem, így egy hirtelen, de kevésbé magabiztos mozdulattal a fejemre tekertem egy romamintásnakkinéző Prada kendőt és az itthoni papucsomban nekilódultam innen-onnan összeszedni a család néhány, önmagát ellátni még képtelen tagját. Hédit szedtem fel elsőnek a bölcsiből, akinek a látványa elsőre kissé sokkolt, a bal szeme ugyanis teljesen össze volt ragadva. Mondtam is neki, hogy ha van kedve, hétvégén kereshetünk valahol egy Kölcsey életrajzi film castingot, csak hogy legyen zsebpénze Tobrexre. Ezen túllendülve autóba be, át az óvodába, ahol Szofi csak a szokásos stílusát hozta. A szandálba kényszerített zoknija elöl félig kilógva, sártól csimbókosan sírdogált a lábbeli első részében. A testén ezen kívül fellelhető ruházat nagy része – a nem rendeltetésszerű használatból eredően – eredeti pozíciójától teljesen eltérő helyen foglalt helyet, és ezzel mindent elmondtam. Nem baj, autóba be, indulás hazafelé. De jajj, muszáj lesz megállnunk egy molkéért, így egészen odáig próbáltam győzködni Szofit, hogy legyen már kedves és belátó, a saját érdekükben maradjanak az autóban, ameddig elintézem a péket. Ez természetesen nem hozott eredményt, így fogtam a félszemű Hédit és a hónom alá csaptam, mellettem meg Szofi battyogott a fentebb részletezett, nem éppen egy édes kislányt idéző kinézetével. Beértünk a pékségbe, csak mi voltunk, hálaazég, hamarabb végzünk. A buta arcú eladó fruska kezdettől tök furán nézett, ez egyértelműen feltűnt. Mindegy, gondoltam, kértem gyorsan egy kenyeret és próbáltam kikutatni a pénztárcámból az érte járó aprót. Ki is tettem a pultra pár pénzt, de közé keveredett a múltkori utazásból néhány fém frank, így egy „Jajj, ez nem forint, bocsi” felkiáltással visszavettem a frankokat és tettem helyére forintot. Valami elképesztő undorral az arcán vette el a pénzt és adta ki a kenyeret, a köszönöm és viszlát onnantól nem hagyta el elhasznált, herpeszes száját, de tény, hogy nem is vártam el. Betuszkoltam a gyerekeket a kocsiba, de láttam, hogy Hédinek hiányzik az egyik szandálja, ami – visszanézve – szomorúan hevert a pékség ajtajánál. Visszasuhantam érte, éppen hajolok le, amikor hallom, hogy bent éppen rólunk beszélgetnek, hogy ezek a rohadt, koszos menekültek már a mi kerületünkbe is beférkőztek…