Ébredések

30 éven aluliaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott.

Kétség, reményvesztettség, keserűség… Bizakodás, befogadás, remény… Érzések. Egytől egyig. Érdekességük, hogy minden ember privát „tárolójában” megtalálhatóak. A kérdés csak az, hogy életünk egyes szakaszaiban melyik halmazban foglalunk helyet, illetve képesnek érezzük –e magunkat arra, hogy adott esetben – önmagunkat megvédve – rövid időn belül átballagjunk a másik csoportba…
Eddigi életem során szerencsésnek mondhattam magam, mert nem voltam huzamos ideig a sötét oldalon. Szerelmi csalódások, barátság-felbomlások, súrlódások vagy éles konfliktushelyzetek sorra váltották egymást, de valahogy mindig úgy alakult, hogy igen hamar megenyhültek irányomba azok, akik előtte valamiért „ütöttek”, szinte rögtön jött másik szerelem, újabb barátságok, amiket akkor sokkal szebbnek és jobbnak láttam, mint annak előtte bármelyiket. És én, a szerencse lánya szépen-lassan meggyőztem magam, hogy a sötét oldal vagy nem is létezik, de ha mégis, akkor az csak egy eszköz a gyenge embereknek arra, hogy ne kelljen másokkal beszélgetniük, vagy hogy ingerszegény környezetük lévén mások figyelmét kiharcolva sajnáltathassák magukat. Én így láttam ezt gyerekként és nem sokban különbözik a véleményem ez idáig sem. Talán annyival bővült, hogy nem csak elsasszézom a jelenség mellett, hanem állandóan keresem a választ és a lehetőséget arra, hogy megértsem, elfogadjam azokat az embereket, akik látszólag megkeseredetten élik mindennapjaikat és csak a fájdalom és a kétségbeesés jellemzi ábrázatukat, mondanivalójukat. Segíteni szeretnék nekik, hogy igenis lendüljenek már túl azokon a valós vagy vélt problémákon, hiszen ha én is látom, ők miért nem látják, hogy az élet tényleg szép és a nap mindig süt a felhők felett és ha ma rosszabb is, holnap biztosan jobb lesz, és még sorolhatnám…
Valahogy hajlamosak vagyunk arra, hogy a világ egyes magától értetődő társadalmi jelenségeit vagy homószapiensszé fejlődésünk nem kívánt velejáróit figyelmen kívül hagyjuk, mondván ez velünk úgysem történhet meg, mert mi prevenciós ágyban alszunk, egészséges életmóddal takarózunk, sőt, még a kispárnánk is protekcióval van kitömve. Nyilván ezt így kell gondolni, nem is vitatom, mindaddig, amíg egyszer csak arra nem eszmélünk, hogy bizony befurakodott az intim szféránkba és homlokon csókolt a baj, és akkor jön az, hogy átértékeljük mindazt, amit eddig gondoltunk az életről és annak körülményeiről…
De ha már itt van, kínáljuk hát ülőhellyel, és bár titokban reménykedünk, hogy nem marad sokáig, mégis azon nyomban a figyelem középpontjába kerül, tálcán hordozzuk neki a legdrágább ételeket és italokat, a legpompásabb ellátást kapja és az sem esik nehezünkre, hogy ezért – önként és dalolva – mindenről lemondjunk és átengedjük neki. Tesszük ezt azért, hogy őfelsége, a baj, látva, hogy mi mindent megteszünk és ennél többet ő sem kívánhat, megköszönvén a szíves fogadtatást mielőbb tovább állhasson, el innen, máshová, bárhová, ami nem itt van, nem köztünk, nem bennünk…
Nekem most jött el az életemben az, hogy nem csak hirdetnem, de nekem is kitartóan hinnem kell abban, hogy az élet nem csak fehér vagy fekete, és nem is csak a szürke árnyalataiból áll. Hogy van holnap, holnapután és azután, de azért tenni kell. A kipárnázott szék nem a miénk, az a bajé, mi nem süppedhetünk bele, ez az ő privilégiuma. Aztán persze ha felállt belőle, megpihenhetünk utána mi is, de addig tegyük a dolgunkat, mert a baj figyel és ha restek vagyunk még arra is, hogy saját helyzetünket helyre billentsük, akkor könnyen megszokja úri helyét és esze ágában sem lesz tovább állni…

Epilógus

Mint egy marionett bábu, úgy kezdek minden reggel táncolni és sosem tudom előre, hogy a sors keze merre mozgatja a végtagjaimat és hogy aznap éppen milyen színdarabhoz kell a megfelelő koreográfiát kitalálnom. Most jobbra, nem, balra, vagyis inkább ülj le, nem, állj fel, most pörögj, táncolj, most feküdj le, áh, te elromlottál, nem is kellesz, zsupsz a sarokba… és már repülök is, könnyen, simán, mint egy papírrepülő. A lábam a nyakamban, a karom kitörött és le is kopott a festés az arcomról.. De még itt vagyok és élek! Mert ha már én magam is elhiszem, hogy csak egy tehetetlen, elrontott bábu vagyok, akkor bizony ott is maradok örökre, végérvényesen elmúlok és talán már soha, senki nem fog emlékezni arra, hogy valaha ott jártam…