Kimaradt 4.

A történet kb. 5 éve kezdődött. Sétáltattam az akkor pár hónapos gyerekemet rózsaszín babakocsiban, rózsaszín overallban és kiegészítőkben (neeem, nem egy lakk prádára és színben hozzá passzoló hónalj pirszingre gondolok, csak sapkasál, sapka, sál), szóval így róttuk a köröket a közeli parkban. Többen megnézték, volt, aki közelről is. Hogy most tényleg szép gyerek volt, vagy csak nem volt még aznap egyetlen felhasznált kommunikációs egységük sem és az arcom is bizalmat sugárzott, nem tudom, de többen úgy gondolták, beszélgetniük kell velem. Egy-két példánytól eltekintve rém unalmas és tök hasonló történeteket kellett végighallgatnom közel 70 év távlatában arról, ki hogyan szült, szoptatott és mi volt akkor a gyerekneveléssel kapcsolatos elvárás. Tényleg nem értem, miért gondolták, hogy mindezt meg kell osztaniuk velem. Azt hitték, csak azért mert szültem egy gyereket máris egy hullámhosszra kerültünk és juhééé, van már közös témánk? Meg hogy ezzel a generációs szakadékot hipp-hopp át is ugrottuk és ezzel most fiatalíthatják magukat? Hát k*vára nem, jó? Inkább engem öregítettek, nagyon sok évvel… Áh, mindegy, eret vágtam magamon, volt hogy többet is. Sokszor hosszú telefonokat bonyolítottam közben, vagy amikor egy pillanatra sztori közben bealudtak, elfutottam a babakocsival egy félreeső ösvény felé, de mindig rájöttem, ezek elől nincs menekvés. Hirtelen újra ott termettek, mint a lidércek és kérdezték, merre jártam és csak mondták, mondták, mondták levegővétel nélkül a sztori folytatását. Különböző nénik voltak ezek, más-más élethelyzettel, de egy valami közös volt bennük. Az első kérdésük hozzám. Ezek kérem kivétel nélkül mind megkérdezték, fiút vagy lányt szültem –e és sétáltatok most éppen. Ránéztem a pink árnyalatban játszó babakocsira, ami úgy rikított a szürke parkban, hogy egy vak komondor is megugatta volna és egy feszültebb napomon vettem a bátorságot és megjegyeztem, hogy fiút szültem, csak tetszik tudni, ki tudja mit hoz a jövő, így már most buzinak öltöztetem… Aznap nem beszéltek hozzám.

Eltelt néhány év. A helyszín egy patika. Ketten vagyunk bent a férjemmel, állunk a pénztárnál, én átnyújtom neki az EP kártyámat, hogy fizessen azzal. A gyógyszerész megnézi, ránk néz és megkérdezi, melyikünké a kártya. Mondom neki, hölgyem, rajta van a név. Maga szerint? Jó, ő csak kérdezte. Na ott elhatároztam, elég a rövid hajból, ha hosszabb lett volna, biztos tudta volna, így elkezdtem növeszteni a hajam. Utálom, nem is tetszik, de muszáj. Egészen a múlt hétig így is gondoltam, amikor jöttek hozzánk a szokásos éves kéményellenőrzésre. Két fickó jött, az egyik bement a fürdőbe ellenőrizte a cirkót a másik felvette az adatokat. Kérdezte, ki a tulajdonos. Mondtam, a férjem és én. Majd megkérdezte, én melyik vagyok. Ettől egy fél percre elveszítettem az eszméletem, aztán újra magamhoz tértem, erősen megkapaszkodtam a pultban, felvettem a támadó vipera testhelyzetemet és Jimmy ötödik oktávjának egyik hangján elkezdtem érdeklődni. Hogy mi van? Ez most komoly? Nézd, baszki, ezek itt a melleim. Nem dinnyét loptam, oszt az van ott és nem két kosárlabdát rejtegetek, hogy a végén előhúzzam és meglepiből pattogtassunk egyet lazításképpen. Tényleg nem emlékszel, anyádnak is volt ilyen, amikor ahelyett, hogy boldogan élt volna téged szoptatott. És a hajam? Már legalább 15 centi, nem látod, TE KÖCSÖG! SZERINTED MELYIK VAGYOK? (Szkúzi. A hormonok…) Persze erre nem válaszolt. Aztán nagyon hamar távoztak én pedig azonnal kértem egy időpontot a fodrásztól és egyet a borbélytól…