Kimaradt 2.

Ki ismeri a Kívánságkosár című műsort a Dunán? Ez az, amikor élő adásban, akár határon túlról is betelefonálhatnak emberek és kérhetnek nótákat, színdarab részleteket, bármit. A betelefonálók, levélírók átlag életkora cca. 85 év. Ezzel alapvetően nincs is probléma, miért ne kérhetnének bármit, amiről emlékezhetnek a régi időkre ezek a drága idős nénik és bácsik. Mert tényleg azok. Csak éppen a telefonálási kultúra, az ingerszegény környezet által kiváltott közlési kényszer, a nagyothallás, vagy e három fogalom izgalmas elegye… Szóval én csak mostanában találkoztam ezzel a műsorral először, de azóta – ha eszembe jut – tudatosan odakapcsolok, mert amit ott hallok és látok, az kérem semmihez sem hasonlítható élmény. Konkrétan minden alkalommal betérdelek és két kézzel tépem a szőnyeget, miközben vinnyogva, sugárban sírom ki az összes könnyem.

Néhány részlet a műsorból:

A SÜKET:

- Hohó, de itt is van a telefon másik végén egy kedves nézőnk. Ez a kívánságkosár, jó napot kívánok!
- Halló!
- Itt vagyok, hallom Önt.
- Halló!?
- Jól hallom, kérem, mondja el, miért hívott bennünket.
- Halló!!!!?????
- Jó napot kívánok, hallgatjuk a kívánságát!
.
.
. (ez még ment pár percig, majd…)
- Biztosan rossz számot hívtam. (ÉS LERAKTA!)

A műsorvezető ajkain halvány mosoly látható. De nem adja fel, kéri a következő betelefonálót.

A KÖZLÉSI KÉNYSZERES:

- Kívánságkosár, jó napot kívánok!
- Jó napot kívánok, jajj, ha tudnák, mióta hívom magukat, drága Tanár Úr (első elpityeredés)…
- Üdvözlöm, megmondaná a kedves nevét?
- Parancsol?
- Kihez van szerencsénk?
- Buksi Józsefné vagyok, Amália néni. Tudja, már 87 éves vagyok… (második elpityeredés)
- Amália néni, mit szeretne kérni tőlünk?
- A drága férjem, tudja Tanár Úr, már 3 éve, hogy itt hagyott engem. (harmadik, hosszú elpityeredés. Ilyenkor a stúdióban csend, a műsorvezető áll, mint f*sz a lakodalomban, arcát, annak teljes mimikai hiányával egy profi pókerjátékos is megirigyelhetné, bár én látom, hogy néha átvillan rajta egy-egy halvány mosoly..)
- Az emlékezés jó dolog, Amália néni.
- Igen, és tudja Tanár Úr, olyan jó ember volt az én férjem. (negyedszer rí) Ő mindent megcsinált, az állatokat etette hajnalban, aztán a ház körül tücskérezett (E?) egész nap, épp csak egy falatot enni gyütt be. Jó, néha megitta a maga kis borocskáját, de ki nem, Tanár Úr, ki nem? De megmondták itt a faluban, hogy olyan jó ember, mint a Józsi volt, olyan nem sok van már, és tudja Tanár Úr, nekem nagyon hiányzik, mert olyan egyedül vagyok, a gyerekek is olyan ritkán gyünnek az onokákkal, és olyan nagyon egyedül vagyok, a szomszédasszonyom a Margit is néha átgyün, de én szinte soha ki nem teszem a lábam. Tanár Úr, mondja meg, miért kell még élnem? Miért nem mehetek a férjem után, meddig kell még szenvednem? (hosszú sírás megint)
- Amália néni, mit szeretne kérni tőlünk, hátha tudunk segíteni, hogy jobban érezze magát.
- (orrfújás hangosan, sokááááig, közben a stúdióban csend és hullaszag. A műsorvezető addig alszik egyet nyitott szemmel, majd hirtelen felhorkant, erre megébred és tovább figyel.)
- Drága Tanár Úr, a Nyári Károlytól kérem szépen az Én voltam boldogabb számot, és küldöm a drága Tanár Úrnak és Noémikének (szerk.: műsorvezető társ, háttérben van, éppen nem látszik, de a következő jelenetben ki van sírva a szeme és még rázkódik kicsit.)
- Köszönöm és minden jót Amália néni!
- Igen, és tudja, amikor a férjemmel közösen leültünk vacsorálni, akkor olyan jó volt, nem beszéltünk sokat, de együtt ülni is jó volt. És …..

Ez nagyjából még két percig ment, közben a műsorvezetőt mutatták végig. Ha jobban megfigyeltük, lehetett látni rajta, hogy már a harmadik mondat után legszívesebben elküldte volna a betelefonálót a náthás picsába és olyan lendülettel hagyta volna el a stúdiót, hogy még kondenzcsíkot is hagyott volna maga után…

Ezért a következő jelenetben már nem ő, hanem Noémike van. Tanár Urat addig kint ápolják, törölköző a nyakában, légzési instrukciókkal látják el, kicsit masszírozzák a nyakát, majd visszavarrják az arcát a helyére és nyugtató zöld teát itatnak vele.

A LEHETŐSÉGET MAXIMÁLISAN KIHASZNÁLÓ, TÖMÖR

- Halló, jó napot kívánok, ez a kívánságkosár, Noémike vagyok!
- Jó napot kívánok, drága Noémike! Morzsi Antalné Pirike vagyok Alsószentmámorból és a Nem vagyok én apáca című dalt szeretném kérni a Zalatnay Cinikétől.
- És kinek küldi? (No, ezt a kérdést Noémike később hatvankilencszer megbánta és azóta is felriad leizzadva éjjelente és önkívületi állapotban veri a fejét a mellette lévő hideg falba, miközben mantrázza: soha többet nem kérdezem meg, kinek küldi. Soha többet nem kérdezem meg, kinek küldi. Soha többet…..
- Noémike, hát küldeném Bazsi Jánosnak Felsőszentmámorba és a kedves családjának, lányának Jucinak, fiának Béninek és annak a feleségének, Helgának, akiknek olyan sokat köszönhetek. Továbbá küldeném a Nugát Bélának és kedves feleségének, Mortadellának Szigettárkonyosba, és az ő gyerekeinek Jenőnek és Bellának és a drága unokáknak, Mórickának és Pitykének. A szomszéd tanyára küldeném még a Ferinek és a csicskájának, Imrének. Aztán küldöm még drága barátnőmnek, Szeles Évikének Mocskosládára, Évike kutyáinak, Büdinek és Rohadásnak, akiket nagyon szeretek, tudja Noémike, az egyik tacskó, nagyon jól nyal, a másik nagy házőrző, vele még nem próbáltam. Szóval küldeném még az összes régi osztálytársamnak, (felsorolja), mindegyik volt munkatársamnak (felsorolja!), valamint az egész stábnak, maguknak, Noémikém és drága Tanár Úrnak, és persze mindenkinek, aki szereti.

Közel 12 perc (!) után búcsúzott el a betelefonáló. Noémikét eközben végig mutatták, de csak melltől felfelé. Alul a kezével közben lejátszott 10 piros pacsit, megnyert három römit, négy szettet online teniszben, levágták, újra lakkozták a körmeit, kapott egy teljes lábszárgyantát, HPV rákszűrést és még egy jelenetet is leforgattak vele a Pavlov bulája következő epizódjához…