Hét

Brit tudósok állítják, hogy a legszorongóbbak és legeslegstresszesebbek kedden délelőtt 10 és 13 óra között vagyunk. És ha most azt gondoljátok, hogy ezzel az írással segítek jobb kedvre derülni, hát bazira tévedtek. Halálról, hörcsögcsonkításokról és súlyos közúti balesetekről fogok írni. Na jó, nem is, csak viccelek. Vagyis próbálok, mert ugye kib*ott stresszes vagyok. De én már régóta rájöttem és tudom, hogy ilyenkor a legjobban bevált módszer, ha azt gondolom, hogy 7 éves vagyok. Túl sok mindenre nem emlékszem ebből az időszakból, de tegyük fel, jó gyerek vagyok. Szépen elalszom este, mese nélkül, hiszen már nagy vagyok. A hörcsögeim, Gerzson, Gizella és a kicsik is békésen alszanak. Reggel lett. A 7 kis átlátszó, rózsaszín kölyök tegnapelőtt még meg volt, kettő még tegnap is, ma reggel már egy sem. Kutyánk, macskánk nincs, apám mindig dolgozik, anyám esküszik, hogy aludt, nekem sincs idegen íz a számban, így kénytelen-kelletlen megállapítom, hogy az általam imádott hörcsög házaspár beteg játékot űz. Mindezt az én rózsaszín királylány szobámban, ahol rend van a polcon, a könyvek élére állítva, a ruháim behajtogatva, én jól fésülve, egészséges (most meg már inger-gazdag) közegben nevelkedve, legalábbis a környezettanulmány szerint. Kedd van. Már akkor éreztem, hogy ez a nap más, mint a többi 6. Stresszes vagyok. Nem tudom, mi az, de viszket a tenyerem. Legszívesebben felpofoznám Gerzsont és Gizellát. De túl kicsi a pofájuk, még a végén nekicsapnám őket a falnak és ott maradna a nyoma. Ki is kapnék apámtól… Akkor mi legyen? Megbeszéltem Gerzsonnal, végülis ő a férfi, hogy ez így nem mehet tovább. Történjen változás, mert így baromi sok pénzembe fog kerülni felnőtt koromban kianalizáltatni, hogy vajon milyen lelki törés lehetett régen, melynek okán folyton hülyeségeket beszélő, író ember vált belőlem. Gerzson ígérte, hogy cselekszik. Rendben. Egy hét telt el. Újra kedd reggel van. Gizi sehol… Gerzson, baszki, megetted az asszonyt is!? Nem válaszolt. Már ő sem élt. Nem tudta megemészteni, hogy így ment tönkre a házassága. Nem kértem többször hörcsögöt…
Lettek viszont egynapos ebihalaim! Imádtam őket, főleg megfogni. Sokkal jobb volt, mint a piacon a lencsével és mákkal teli zsákba mélyen betúrni, könyékig, hogy érezzem, mennyivel hűvösebb a lejjebb lévő réteg. Ráadásul senki nem ordított a fülembe, hogy vegyem ki a mocskos kis mancsaimat az áruból, mert megmond anyámnak. – És akkor mi van? Mondjál! Vén hülye… Pedig szerettem piacra járni, de most egy darabig nem mehetek. Viszont hol a bringám? Áh, meg is van. Na menjünk egyet tekeregni. Elugrom az osztálytársamhoz. Egyirányú utca. Merre menjek tovább? Egyenesen? Balra? Egyenesen? Balra? Jó, akkor balra fordulok. Puff. Ezt nem hiszem el! Elütött egy piros skoda. Ügyelet, agyrázkódás nincs, a sebeket kezelni otthon is lehet, amúgy is sok a duma, hazamehet, mielőbb. Bringa totálkár. Áh, ez nem ér. Most mivel játsszak? Nézzem? De mit? Mi ez a kosz azon a papíron? Hogy mi? Kistestvérem lesz? Milyen nap van? Kedd…