Szuli

Istenem, de régen volt, amikor Sződligetről elhoztunk. A szüleid nagyon rendesek voltak, tényleg, mert megismerkedésünk után néhány perccel már el is engedtek velünk. Tudták, hogy nem látnak többet, mégis boldogok voltak, hogy Nekünk adtak Téged, mert biztosak lehettek abban, hogy a legjobb helyed nálunk van. És mi nem okoztunk csalódást, remélem, visszatekintve Te is így gondolod. Emlékszem, kisebb korodban a legnagyobb szórakozásod az volt, hogy egy tésztaszűrővel az arcodon rohangáltál a lakásban fel és alá. Hhh, nagyon vicces voltál, jesszusom, évekig ezen röhögtem. Már akkor is volt stílusod, pedig még egy éves sem voltál. És arra emlékszel, amikor a bordó kombi ladával először elvittelek az utána már kedvenc helyünkké vált Horányba, ahol órákig dobáltam be neked a botot a Dunába, de Te nem untad meg, rendületlenül hoztad vissza, pedig már mérföldekre lógott a nyelved? Hazafelé persze rendszerint ki voltál ütve, még arra sem vetted a fáradtságot, hogy a piros lámpánál mellettünk álló autóban lévőket szokás szerint jól megugasd és lucskosra nyálazd a hátsó üveget, miközben a lehúzott ablaknak hála a füleid mögöttünk pár méterrel repülnek. De hazaérkezésünk után máris alig vártad, hogy újra menjünk. És mentünk. Szerettem veled menni, lenni. Aztán felnőttél, de semmit nem komolyodtál. Bár ilyen családban nagy kihívás is lett volna. És mert ilyen szép és okos fiúvá váltál, „kaptál” egy rangban hozzád illő feleséget. Nagy volt a boldogság! Tökéletes, mások szemében irigylésre méltó házasságban éltetek. Te dolgoztál. Sokat. Egész életedben megállás nélkül tetted, amit tenned kellett. Óvtál, védtél és szerettél. A világon a legjobban Téged tiszteltelek azért, mert önzetlenül és minden sérelmet félretéve imádtál akkor is, amikor nem érdemeltem meg. Hát tudd meg, hogy nagyon szeretlek és soha nem foglak elfelejteni, mert a legjobb helyed halálod után is itt van, benne a szívemben...